Lobogó, 1965. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-06 / 1. szám
katonai kommentátora írja: „KÍNA IRÁNYÁBA” tart Guam támaszpontról az amerikai flotta „Daniel Boone” nevű nukleáris meghajtású tengeralattjárója, így szólt a Pentagon szóvivőjének egyik legutóbbi bejelentése. A szóvivő elmagyarázta, hogy a Csendes-óceán nyugati részén „tevékenykedő” hét amerikai atomtengeralattjáró közül ez az első, amely a „megjelölt térségbe” hajózik, s „offenzív jellegű fegyverzetét 16 darab, A—2 típusú Poláris rakéta alkotja. A Daniel Boone-t a tervek szerint két hónap múlva váltja le Kína partjainak közelében egy másik hasonló atomtengeralattjáró.” Az Egyesült Államok hadügyminisztériumának nyilatkozata nem jelölte meg közelebbről, hogy hová is vezényelték a „Daniel Boone”-t, azonban közvetett utalásokból nemcsak azt állapíthatjuk meg, hogy milyen irányba állították be az atomtengeralattjáró elektronikus vezérlő berendezését. Világosan megállapíthatjuk azt is, hogy nem valami hétköznapi sétahajókázásról, egyszerűbb flottamozdulat részéről, hanem veszedelmes katonapolitikai manőver egy mozzanatáról van szó. Az amerikai lapokból kitűnik, hogy a „Daniel Boone” kapitánya minden valószínűség szerint a dél-kínai tengerre viszi a hajóját, hogy ott „járőrszolgálatot teljesítsen”. Nos, még nagyon is emlékezetes, hogy ugyanazon a tengeren és hivatalosan ugyanilyen küldetéssel járt a Maddox romboló, amelynek akcióját követően hajtották végre az amerikaiak a demokratikus Vietnam elleni légi agressziót. Meet az amerikai vezérkar Polaris rakétákkal felszerelt A „Daniel Boone” veszélyes útja atom-tengeralattjárót küld a vietnami veszélyzóna közvetlen közelébe — „a béke hatékonyabb fenntartására”. S hogy mifélék lehetnek az igazi szándékok, az kitűnik azokból az amerikai találgatásokból, amelyek máris azt vitatják, hogy vajon miként „reagálna” az amerikai kormány, ha a „Daniel Boane’-t érné valami „baj” a szóban forgó vizeken? (Érdemes itt visszaemlékezni a Tresher nevű atomtengeralattjáró katasztrófájára. A Tresher Amerika partjainak közelében merült a hullámsírba. S akkor számos amerikai kommentátor feltette a kérdést: vajon milyen következményekkel járt volna, ha ez a szerencsétlenség már valamelyik távoli útján, a hazai partoktól sokezer mérföldnyire, mondjuk valahol a szovjet partok közelében éri a Treshert? Volt olyan szemleíró is, aki ilyen esetben azt tartotta volna valószínűnek, hogy a Pentagon — saját műszaki kudarcának és felelősségének elkendőzésére — kész lett volna akár a legsúlyosabb váddal illetni a „potenciális elenséget”!) A „DANIEL BOONE” hajózása minden bizonnyal szorosan összefügg a dél-vietnami helyzettel, valamint azokkal a tervekkel, amelyektől Washington a dél-vietnami zsákutcából való szabadulást reméli. A dél-vietnami helyzet az Egyesült Államok számára „minden eddiginél csúnyább” (Taylor tábornok, saigoni nagykövet szavai) és „reménytelenebb (James Restonnak, a New York Times szerkesztőjének kifejezése), zűrzavarosabb és kuszáltabb”. A Pentagon és a washingtoni politikai élet „veszettei” még mindig a demokratikus Vietnam megtámadását követelik, ezt tartják a zsákutcából kivezető csodaszernek. A politikai szervezésben és a partizánháborúban kudarcot vallottak, a hazafiakbombái már a saigoni amerikai hotelekben robbannak, a harcok a dél-vietnami fővárosnak már szinte a peremén folynak. Azt mondják hát: megmenthetjük magunknak Saigont , ha lángba borítjuk Hanoit! Nem alaptalan a feltételezés, hogy a „Daniel Boone” küldetése összefügg ezzel az őrült koncepcióval. Amikor néhány héttel ezelőtt Taylor tábornok napokig tanácskozott Washingtonban kormányának vezetőivel, köztük Johnson elnökkel is, erősen támogatta a háború kiszélesítésének gondolatát De Taylor nagykövet ekkor már figyelemre méltó új meggondolásból is tette ezt: kifejtette, hogy a háborúátvitele” Dél-Vietnam határain túlra talán még egyesítheti a Saigonban különben egymással viaskodó katonai, politikai, vallási erőket, csoportokat, klikkeket. A kiszivárgott hírek szerint Johnson elnök arra az álláspontra helyezkedett, hogy a kérdésre később hajlandó visszatérni — előbb azonban meg kell szilárdítani a polgári arculatú kormányzatot Dél-Vietnamban és a saigoni rezsimnek valamennyire is „szalonképes”, elfogadható külsőt kell öltenie. A SAIGONI FURCSA „FÉLPUCCSRA” ilyen előzmények után került sor december 20-án, amikor is zendülő tisztek egy csoportja feloszlatta az úgynevezett Nemzeti Főtanácsot. Ezt a szervet Taylor tábornok hozta létre a törvényhozó testület „pótlására” és egy új alkotmány kidolgozására. A zendülő tisztekhez csatlakozott Khanh tábornok is, a volt miniszterelnök, aki a polgári kormányzat megalakulásakor a hadsereg főparancsnokságát vette át. S Khanh, akit az amerikaiak hónapokon át úgy ünnepeltek, mint a „végre fellelt erős embert”, mindenkinél hevesebb támadást intézett Taylor tábornok ellen. Taylor elérte, hogy két kreatúrája, Phan Khao Suu „államelnök” és Tran Van Huong miniszterelnök papírforma szerint hivatalban maradt, de Khanh magatartásából világossá vált, hogy a tisztek egy csoportja mindenre elszántan tör a hatalomra. Taylor tábornok egy feljegyzésben a következő sorrendben írja le a „válság harci vonalait”: 1. A tábornokok tanácsa — Khanh vezetésével — a Tran Van Huang kormány ellen; 2. A tábornokok Taylor nagykövet ellen , 3. A buddhisták a nagykövet ellen; 4. A tábornokok a partizánok ellen. A probléma most hogy „nem tudjuk hogyan összeragasztani az eltörött cserepeket” — mondotta Taylor nagykövet. S az amerikai laptudósítók egyike — Beverly Deepe, a New York Herald Tribune embere — megírja, hogy Taylor tábornok saigoni működésének öt hónapja alatt még sohasem tartotta ilyen kilátástalannak a helyzetet. A New York Times tudósítója a saját véleményét megírva leszögezte: a saigoni politikai válság a jelek szerint teljesen orvosolhatatlan ... Mindenesetre, a Taylor tábornok által felvázolt „harci vonalak” azt bizonyítják, hogy a napi 1,5 millió dollár és a közel 30 ezer amerikai „tanácsadó” befektetése jottányit sem vitt közelebb a stabilizáláshoz. S Washington egyre riadtabban szemléli a helyzet alakulását. TAYLOR TÁBORNOK nem lát kiutat és a Pentagon olajjal akarja oltani a tüzet, amikor atomtengeralattjárót küld a délkelet-ázsiai viharzónába. Aligha valószínű, hogy az eddig járt úton csökkenni fog a „válság harci vonalainak” száma. Közben pedig a hazafiak egyre fokozódó lendülettel folytatják harcukat: az amerikai katonákkal parancsnokaik közölték, hogy immár Saigont is „harci övezetnek” kell tekinteniük. Az igazság pedig feltárja az összefüggéseket és megvilágosítja az elméket Amerikában is. E folyamat jellemző dokumentuma az a levél, amelyet 105 amerikai lelkész intézett Johnson elnökhöz Az amerikai lelkészek pártatlan és felelős bizottság kiküldését kérik a dél-vietnami események, a Dél-Vietnamban „meghonosított” amerikai hadviselés tényeinek feltárására. A levél egyetlen bölcs mondatban összefoglalja a megoldást is: .„Kérjük, Elnök úr, törekedjék a dél-vietnami tűzszünet mielőbbi megkötésére és a dél-vietnami helyzet tárgyalások útján való rendezésére ...”