Lobogó, 1972. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1972-07-05 / 27. szám
Bonni jegyzetek ÉLÉNKEN EMLÉKSZEM A JELENETRE, magam is ott ültem áprilisban a bonni Bundestag sajtókarzatán, amikor a jobboldali ellenzék beterjesztette a konstruktív bizalmatlansági indítványt. A kormánykoalíció — ha keservesen is — győzelmet aratott, és a CDU—CSU padsoraiban döbbenten dugták össze fejüket a főnökök: Barzel, Strauss, Stücklen, Kiesinger, Erhard. A képviselő-vásárlások ellenére nem kapták meg a szükséges 249 szavazatot... Így aztán Rainer Candidas Barzel — aki a rohamot vezényelte a kancellár ellen, hogy helyét elfoglalja — kényszeredetten Willy Brandt elé járult, és gratulált neki. Úriembergesztus... Az ellenség leölését meg kell kísérelni, s ha nem sikerül, gratulálunk életben maradásához. A kézfogási jelenet másnap valamennyi újság prezentálta. A Springerlapok 3—4 hasábos képpel sugalmazták, hogy lám, a jobboldal vezére milyen lovagias, igazi német ember, hát feltételezhető róla, hogy tisztátalan eszközökkel harcolna a hatalomért? Ám akkor már nyíltan beszélték, hogy Barrel és a jobboldal számára nem anynyira a keleti szerződések elleni harc a fontos, hanem a hatalom visszaszerzése, és ezért minden eszközzel mindenre képes... Még a kiskoalíció egyes ingatag képviselőinek a megvesztegetésére is. Ebben a tekintetben ma sem változott a helyzet Bonnban: a moszkvai és a varsói szerződések ratifikálása után, amikor már a gyakorlati lépések következnének, a kormány a parlamenti patthelyzet miatt őszre soronkívüli választásokat sürget — Brandt novembert javasolja —, a jobboldali ellenzék pedig akadályokat gördít az útba, és az alkalmat lesi az újabb rohamra, hogy megbuktassa a Brandt—Scheel kabinetet, és a számára kockázatos új választások kikerülésével átvegye a hatalmat. A JOBBOLDALI SPRINGER-SAJTÓ hol visszhangozza Barrel és Strauss szavait, hol pedig az ellenzéki vezérszónokok szájába adja a jelszavakat: „Legyenek új választások, de a kormány tegye szabaddá hozza az utat! Brandt mondjon le!” — „A vörös kormány keleti politikája aláássa társadalmi rendünket.” És amikor ilyen mondatokat olvasok, magam előtt látom Bartelt, amint a Bundestag szónoki emelvényén a mikrofonba kiabálta: „A kormány politikája előkészíti hazánkban az utat a szocializmushoz ... Mi pedig azt akarjuk, hogy Németország és Európa ne legyen szocialista!” A jobboldal ma is mindent elkövet, hogy a szociáldemokrata-liberális kormányt vörösre, de legalábbis rózsaszínűre fesse, és a nyugatnémet kispolgári-polgári tömegeket valamiféle kommunista veszély rémképével riogassa. A nagytőkések képviselői előtt mondott beszédében maga Bartel is azt állította, hogy a kormány a társadalmi rendszer megváltoztatására törekszik, kinyitja a kaput a szocializmus előtt. S ezt a vádat persze vad kommunistaellenes kifakadások, támadások, rágalmak kísérik. AZ ELSŐ SZÁMÚ CÉLPONT A NÉMET KOMMUNISTA PÁRT, amely következetesen képviseli a munkásosztály érdekeit, egyre nagyobb befolyásra tesz szert az üzemekben, a nagy ipari centrumokban. Nem is nagyon kellene bizonygatni, hogy a Brandt—Scheel kormány, amely dicséretes józanságról tett tanúbizonyságot az európai realitások felismerésével, és valóban — magam is szemtanúja voltam — bátran harcolt a keleti szerződések ratifikálásáért, mondom, nem szorul bizonyításra, hogy e kormány távolról sem szocialista fordulatért dolgozik. Kommunistabarátnak pedig aztán igazán nem nevezhető. Emlékeztetni szeretnék Brandt kancellármájus 1-i, esseni beszédére: „...sem a keleti szerződések, sem a szocialista országokkal esetleg kötendő egyéb megállapodások nem fogják megszüntetni a szocialista és a tőkés világ világnézeti és gazdasági különbségeit”. Brandt azt is hangsúlyozta, hogy „a szociáldemokratákat és a kommunistákat egymástól elválasztó alapvető különbségek nem fognak elmosódni... Az SPD nem hajlandó semmiféle keveredésre a kommunistákkal, semmiféle népfrontpolitikára, semmiféle úgynevezett akcióegységre.” Szó sincs tehát arról, hogy az SPD— FDP koalíció netán barátságosan viselkedne a kommunistákkal szemben, sőt, inkább kommunistaellenességgel próbálja kifogni a szelet a jobboldal vitorlájából. Az ellenzék hisztériakeltése viszont éppen a nacionalista ösztönöket szabadítja fel, a kispolgár lelkét tölti el félelemmel valamitől, ami számára a rettegett változással egyenlő. Jó talajra hull a jobboldali ige akkor is, amikor a rendetlenség, az utcai aktivitás, tüntetés és sztrájk képének felidézésével próbálja ijesztgetni a lakosságot. Az anarchista, terrorista csoportok tevékenységét és általában a baloldal harcát egy kalap alá véve, baloldali radikalizmusról beszél, és a bombamerényletek kapcsán a jobboldali sajtó erőteljes kommunista- és baloldalellenes kampányt indított. Max Reimann, a Német Kommunista Párt tiszteletbeli elnöke a párt Unsere Zeit című hetilapjában világosan rámutatott, hogy az egyéni terror módszere, a bombamerénylet kizárólag a jobboldalierőknek használ. A lapmás írásai is rámutatnak, hogy a jobboldali sajtókampány a burzsoázia változatlan célját, a de-A kormánypolitika és a Brandt melletti rokonszenvtüntetések bizonyították: a keleti szerződések növelték a kancellár népszerűségétmokratikus jogok körének szűkítését, a szociális és politikai érdekeikért küzdő dolgozók cselekvési szabadságának korlátozását szolgálja. A reakciós körök arra használják fel a terrorakciókat, hogy a szocialista és kommunista mozgalmat gyalázzák, befeketítsék. Kétségtelen, hogy ezekben a napban sem könnyű a Brandt—Scheel kmány helyzete, a továbbiakban per talán minden eddiginél keményebb politikai összeütközések várhatók. A BÉKE, AZ ENYHÜLÉS HÍVEINEK ÉRDEKE, hogy ebből a harcból az SPD—FDP koalíció kerüljön ki győztesen. Illúziókban azonban nem ringatózhatunk, hiszen láthatjuk, hogy a kommunistaellenesség nem erősíti, hanem gyengíti a szociáldemokrata-szabaddemokrata köröket. A keleti politika és a szerződések ratifikálása révén Brandt népszerűsége növekedett, Barrel pedig veszített tekintélyéből, egyrészt a jobboldal lelepleződött piszkos módszerei miatt, másrészt a CDU—CSU körein belül is fokozódó rivalizálás miatt. Ez derül ki a Stern című képes hetilap közvéleménykutatásából. Arra a kérdésre ugyanis, ha holnap új választások lennének, és az SPD Brandtot, a CDU—CSU pedig Bartelt állítaná kancellárjelöltnek, kit választana? — a megkérdezettek 52 százaléka Brandtra, 31 százaléka Barrelra szavazott, 17 százalék viszont határozatlan volt. Az egy évvel korábbi közvélemény-kutatás adataihoz viszonyítva ez azt jelenti, hogy Brandt népszerűsége 2 százalékkal növekedett, Barzelé 3 százalékkal csökkent. A JOBBOLDALI VÁDASKODÁSOK éppen a kancellár népszerűségét kívánják kikezdeni. A CDU-CSU-t támogató sajtóorgánumok, mint például a Quick is, egyenesen arról cikkeznek, hogy a jelenlegi helyzetben a politikai harc kiléphet az utcára. Vagyis megint csak ijesztgetik a jó polgárokat, s azt híresztelik, hogy a baloldali szociáldemokraták és a kommunisták akcióegységének a következménye — utcai zavargásokban jelentkezik majd. Ismét a Német Kommunista Párt ellen irányítják, a fő tüzet, s arra hivatkozva, hogy a DKP a betiltott KPD (Németország Kommunista Pártja) utódszervezete, ennek a betiltását is követelik. S ha ezt a kormány nem teszi meg , akkor maga is vörös. A következő hetek, hónapok politikai összecsapásai során remélhetőleg a jobboldal tudatos színvaksága nem befolyásolja a kormányt annyira, hogy jobb helyett balra üssön. HORVÁTH J. FERENC ... és ahogyan a karikaturista látja ... „Várj csak, Willy!” Strauss és Barzel váltig óvakodnak lapjaik felfedésétől Brandt a parlamenti patthelyzet miatt választásokat sürget ez év novemberére