Lobogó, 1972. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1972-07-05 / 27. szám

Bonni jegyzetek ÉLÉNKEN EMLÉKSZEM A JELE­NETRE, magam is ott ültem áprilisban a bonni Bundestag sajtókarzatán, ami­kor a jobboldali ellenzék beterjesztette a konstruktív bizalmatlansági indít­ványt. A kormánykoalíció — ha keser­vesen is — győzelmet aratott, és a CDU—CSU padsoraiban döbbenten dugták össze fejüket a főnökök: Barzel, Strauss, Stücklen, Kiesinger, Erhard. A képviselő-vásárlások ellenére nem kap­ták meg a szükséges 249 szavazatot... Így aztán Rainer Candidas Barzel — aki a rohamot vezényelte a kancellár ellen, hogy helyét elfoglalja — kény­szeredetten Willy Brandt elé járult, és gratulált neki. Úriembergesztus... Az ellenség le­ölését meg kell kísérelni, s ha nem si­kerül, gratulálunk életben maradásá­hoz. A kézfogási jelenet másnap vala­mennyi újság prezentálta. A Springer­­lapok 3—4 hasábos képpel sugalmaz­ták, hogy lám, a jobboldal vezére mi­lyen lovagias, igazi német ember, hát feltételezhető róla, hogy tisztátalan esz­közökkel harcolna a hatalomért? Ám akkor már nyíltan beszélték, hogy Bar­rel és a jobboldal számára nem any­­nyira a keleti szerződések elleni harc a fontos, hanem a hatalom visszaszer­zése, és ezért minden eszközzel min­denre képes... Még a kiskoalíció egyes ingatag képviselőinek a megvesz­tegetésére is. Ebben a tekintetben ma sem válto­zott a helyzet Bonnban: a moszkvai és a varsói szerződések ratifikálása után, amikor már a gyakorlati lépések kö­vetkeznének, a kormány a parlamenti patthelyzet miatt őszre soronkívüli vá­lasztásokat sürget — Brandt novembert javasolja —, a jobboldali ellenzék pe­dig akadályokat gördít az útba, és az alkalmat lesi az újabb rohamra, hogy megbuktassa a Brandt—Scheel kabine­tet, és a számára kockázatos új válasz­tások kikerülésével átvegye a hatal­­m­at. A JOBBOLDALI SPRINGER-SAJTÓ hol visszhangozza Barrel és Strauss szavait, hol pedig az ellenzéki vezér­szónokok szájába adja a jelszavakat: „Legyenek új választások, de a kor­mány tegye szabaddá hozza az utat! Brandt mondjon le!” — „A vörös kor­mány keleti politikája aláássa társa­dalmi rendünket.” És amikor ilyen mondatokat olvasok, magam előtt látom Bartelt, amint a Bundestag szónoki emelvényén a mik­rofonba kiabálta: „A kormány politi­kája előkészíti hazánkban az utat a szo­cializmushoz ... Mi pedig azt akarjuk, hogy Németország és Európa ne legyen szocialista!” A jobboldal ma is mindent elkövet, hogy a szociáldemokrata-liberális kor­mányt vörösre, de legalábbis rózsaszí­nűre fesse, és a nyugatnémet kispolgá­ri-polgári tömegeket valamiféle kom­munista veszély rémképével riogassa. A nagytőkések képviselői előtt mondott beszédében maga Bartel is azt állítot­ta, hogy a kormány a társadalmi rend­szer megváltoztatására törekszik, ki­nyitja a kaput a szocializmus előtt. S ezt a vádat persze vad kommunistael­lenes kifakadások, támadások, rágal­­mak kísérik. AZ ELSŐ SZÁMÚ CÉLPONT A NÉ­MET KOMMUNISTA PÁRT, amely kö­vetkezetesen képviseli a munkásosz­tály érdekeit, egyre nagyobb befolyásra tesz szert az üzemekben, a nagy ipari centrumokban. Nem is nagyon kellene bizonygatni, hogy a Brandt—Scheel kormány, amely dicséretes józanságról tett tanúbizony­ságot az európai realitások felismeré­sével, és valóban — magam is szemta­núja voltam — bátran harcolt a keleti szerződések ratifikálásáért, mondom, nem szorul bizonyításra, hogy e kor­mány távolról sem szocialista fordula­tért dolgozik. Kommunistabarátnak pe­dig aztán igazán nem nevezhető. Em­lékeztetni szeretnék Brandt kancellár­­május 1-i, esseni beszédére: „...sem a keleti szerződések, sem a szocialista or­szágokkal esetleg kötendő egyéb meg­állapodások nem fogják megszüntetni a szocialista és a tőkés világ világnéze­ti és gazdasági különbségeit”. Brandt azt is hangsúlyozta, hogy „a szociál­demokratákat és a kommunistákat egy­­­­mástól elválasztó alapvető különbségek nem fognak elmosódni... Az SPD nem hajlandó semmiféle keveredésre a kom­munistákkal, semmiféle népfrontpoliti­kára, semmiféle úgynevezett akcióegy­ségre.” Szó sincs tehát arról, hogy az SPD— FDP koalíció netán barátságosan visel­kedne a kommunistákkal szemben, sőt, inkább kommunistaellenességgel pró­bálja kifogni a szelet a jobboldal vi­torlájából. Az ellenzék hisztériakeltése viszont éppen a nacionalista ösztönöket szabadítja fel, a kispolgár lelkét tölti el félelemmel valamitől, ami számára a rettegett változással egyenlő. Jó ta­lajra hull a jobboldali ige akkor is, amikor a rendetlenség, az utcai aktivi­tás, tüntetés és sztrájk képének felidé­zésével próbálja ijesztgetni a lakossá­got. Az anarchista, terrorista csoportok tevékenységét és általában a baloldal harcát egy kalap alá véve, baloldali radikalizmusról beszél, és a bombame­rényletek kapcsán a jobboldali sajtó erőteljes kommunista- és baloldalelle­nes kampányt indított. Max Reimann, a Német Kommunista Párt tiszteletbe­li elnöke a párt Unsere Zeit című heti­lapjában világosan rámutatott, hogy az egyéni terror módszere, a bombame­rénylet kizárólag a jobboldali­­erőknek használ. A lap­­más írásai is rámutat­nak, hogy a jobboldali sajtókampány a burzsoázia változatlan célját, a de-A kormánypolitika és a Brandt melletti rokonszenvtüntetések bi­zonyították: a keleti szerződések növelték a kancellár népszerűségét­mokratikus jogok körének szűkítését, a szociális és politikai érdekeikért küzdő dolgozók cselekvési szabadságának kor­látozását szolgálja. A reakciós körök arra használják fel a terrorakciókat, hogy a szocialista és kommunista moz­galmat gyalázzák, befeketítsék. Kétségtelen, hogy ezekben a nap­ban sem könnyű a Brandt—Scheel k­mány helyzete, a továbbiakban per talán minden eddiginél keményebb po­litikai összeütközések várhatók. A BÉKE, AZ ENYHÜLÉS HÍVEINEK ÉRDEKE, hogy ebből a harcból az SPD—FDP koalíció kerüljön ki győz­tesen. Illúziókban azonban nem ringa­tózhatunk, hiszen láthatjuk, hogy a kommunistaellenesség nem erősíti, ha­nem gyengíti a szociáldemokrata-sza­baddemokrata köröket. A keleti politika és a szerződések ra­tifikálása révén Brandt népszerűsége növekedett, Barrel pedig veszített te­kintélyéből, egyrészt a jobboldal lelep­leződött piszkos módszerei miatt, más­részt a CDU—CSU körein belül is fo­kozódó rivalizálás miatt. Ez derül ki a Stern című képes hetilap közvélemény­kutatásából. Arra a kérdésre ugyanis, ha holnap új választások lennének, és az SPD Brandtot, a CDU—CSU pedig Bartelt állítaná kancellárjelöltnek, kit választana? — a megkérdezettek 52 százaléka Brandtra, 31 százaléka Bar­­relra szavazott, 17 százalék viszont ha­tározatlan volt. Az egy évvel korábbi közvélemény-kutatás adataihoz viszo­nyítva ez azt jelenti, hogy Brandt nép­szerűsége 2 százalékkal növekedett, Barzelé 3 százalékkal csökkent. A JOBBOLDALI VÁDASKODÁSOK éppen a kancellár népszerűségét kí­vánják kikezdeni. A CDU-CSU-t tá­mogató sajtóorgánumok, mint például a Quick is, egyenesen arról cikkeznek, hogy a jelenlegi helyzetben a politikai harc kiléphet az utcára. Vagyis me­gint csak ijesztgetik a jó polgárokat, s azt híresztelik, hogy a baloldali szociál­demokraták és a kommunisták akció­egységének a következménye — utcai zavargásokban jelentkezik majd. Is­mét a Német Kommunista Párt ellen irányítják, a fő tüzet, s arra hivatkoz­va, hogy a DKP a betiltott KPD (Né­metország Kommunista Pártja) utód­­szervezete, ennek a betiltását is köve­telik. S ha ezt a kormány nem teszi meg , akkor maga is vörös. A követ­kező hetek, hónapok politikai összecsa­pásai során remélhetőleg a jobboldal tudatos színvaksága nem befolyásolja a kormányt annyira, hogy jobb helyett balra üssön. HORVÁTH J. FERENC ... és ahogyan a karikaturista látja ... „Várj csak, Willy!” Strauss és Barzel váltig óvakod­nak lapjaik felfedésétől Brandt a parlamenti patthelyzet miatt választásokat sürget ez év novemberére

Next