Ludas Matyi, 1970 (26. évfolyam, 1-53. szám)
1970-01-01 / 1. szám
Megkérdeztük Hegedűs Istvánt: Hogyan képzeli el az erőszakmentes társadalmat? Megkérdeztük Földes Györgyöt: Találkozott-e már jó kereskedővel? A feleségem arra kért, hogy a jobb kezemmel csípjem meg a bal karját, mert nem tudja, ébren van-e vagy álmodik? — Nem értelek — mondtam idegesen —, miért kellene most megcsípnem téged? — Nem hallottad? Amikor beléptünk az üzletbe, köszöntek. Csoda! Valóságos csoda: köszöntek! — lelkendezett a feleségem. — Valóban csoda a javából — helyeseltem, de akkorra már velünk szemben ült a stuccolt bajuszú, szőke és nyurga fiatalember s megkérdezte a feleségemet, hogy milyen cipőt óhajt? így kérdezte, hogy „óhajt”, nem pedig parancsoló módban, hogy „Tessék kérni!”, amint már ezt olyan hosszú idő óta megszoktuk. Feleségem — e feltűnő udvariasságnak és az iménti köszönésnek a bűvöletében — kellő szóbőséggel elmagyarázta, hogy egy középkék, mindennapra alkalmas cipő kellene neki, 38-as számban, akubán sarokkal, orrán sajátjából font díszítéssel. — A legnagyobb készséggel, asszonyom, csak némi türelmet kérek... — válaszolt az eladó, miután feleségemnek nagy szakértelemmel előadott kívánságát meghallgatta, majd fürge léptekkel eltűnt egy félig elhúzott függöny mögött, ott felfelé iramodott egy csigalépcsőn, amely nyilván az emeleti raktárba vezetett. Egy-két perc múlva ugyanilyen fürgén robogott lefelé, féltucat cipődobozzal a kezében, s ismét elfoglalta helyét a feleségemmel szemben. Egymás után sorba felnyitotta a dobozokat és nagy ügyességgel ajánlotta a cipőket, szakszerű magyarázattal szolgálva arról, hogy melyik, milyen. Miként ilyenkor lenni szokott, a feleségemnek egyik cipő sem tetszett, mert az ugyan — mutatott a negyedik párra —, jó lenne, de a színe valamivel mélyebb annál a kéknél, mint amilyent ő vásárolni szeretne. — Nem tesz semmit, asszonyom — mosolygott az eladó, aztán eltűnt, ismét felfelé, majd lefelé robogott a csigalépcsőn, magával hozva újabb hat cipősdobozt. Többször is megismételte a műveletet, közben egymás után felpróbálta a feleségem lábára a cipőket. Végre a tizenhetedik párnál a feleségem felkiáltott: — Ez remek! Ezt kerestem! Középkék, puha bőr, sajátjából díszített fonással, kubán sarokkal. Ez a sok minden és az eladó gyors tevékenysége nem tartott hosszabb ideig tíz percnél, további két perc alatt a cipőt becsomagolták és fizettünk. Az eladó végigkísért bennünket az üzleten, és kitárta előttünk az ajtót. „Nagyon köszönöm, tessék máskor is felkeresni bennünket” — búcsúzott. Erre megint azt mondta a feleségem, hogy feltétlenül csípjem már meg, mert ez valóságos csoda. Nem akar hinni a szemének meg a fülének. Abban egyeztünk meg, hogy ezentúl bármilyen csoda is történik velünk az üzletekben, ne mondja, hogy csípjem meg, mert már unom nagy és szent csodálkozását. Ettől függetlenül persze mondhatott akármit is, mert jókedvre hangolt bennünket a fáradhatatlan eladó és a pihentető séta. — Azt az összecsukhatós ernyőt szeretném — állt meg hirtelen a feleségem egy üzlet kirakata előtt. — Nagyon jó szín, mindenképpen illik a barna kockás kosztümömhöz. Nem tudtunk bemenni az üzletbe, mert amit mi üzletnek néztünk, az csak mintakirakat volt. Innen egy jókora piros színű neon-nyíl mutatott a túlsó oldalra, ahol a mintakirakathoz tartozó üzletben meg lehet vásárolni mindazt, amit a néző ezen az oldalon a kirakatban lát. Átmentünk tehát az üzletbe. Rengeteg ernyőt raktak elénk, de mondanom sem kell, hogy mind más színű volt, mint amilyent a túlsó oldalon a kirakatban láttunk. Ám ekkor az eladó hirtelen leakasztott egy kulcsot a falról, átszaladt a szemközti reklámkirakathoz, és néhány pillanat múlva máris hozta a kívánt ernyőt. — Elnézést — mondta az eladó —, véletlenül csak ez az egy darab volt ilyen, majd holnap felhozunk többet is a raktárból. Itt is az ajtóig kísértek bennünket, udvariasan elköszöntek tőlünk, a feleségemnek átadtak egy ízléses névjegykártyát, és az üzletvezető még utánunk szólt: „Köszönjük, tessék máskor is felkeresni bennünket.” — Valóságos csoda — mondta újfent a feleségem. — Most az egyszer még csípjél meg. Szeretném végre tudni, hogy ébren vagyok-e? Megcsíptem. Úgy, ahogy kívánta. Akkor jött rá, hogy ébren van ugyan, de nem Budapesten, hanem Bécsben, egykori hazánkfiának, Kelemen Gézának jó forgalmú divatáruüzletében. Elöntött a hazafias büszkeség, a cipőbolt is, ahol az imént vásároltunk, ugyancsak egy idegenbe szakadt hazánkfiáé volt. Hiába, tudnak a magyarok kereskedni . . .