Ludas Matyi, 1970 (26. évfolyam, 1-53. szám)

1970-01-01 / 1. szám

Megkérdeztük Hegedűs Istvánt: Hogyan képzeli el az erőszakmentes társadalmat? Megkérdeztük Földes Györgyöt: Találkozott-e már jó kereskedővel? A feleségem arra kért, hogy a jobb kezem­mel csípjem meg a bal karját, mert nem tudja, ébren van-e vagy álmodik? — Nem értelek — mond­tam idegesen —, miért kel­lene most megcsípnem té­ged? — Nem hallottad? Ami­kor beléptünk az üzletbe, köszöntek. Csoda! Valóságos csoda: köszöntek! — lelken­dezett a feleségem. — Valóban csoda a javá­ból — helyeseltem, de ak­korra már velünk szemben ült a stuccolt bajuszú, szőke és nyurga fiatalember s megkérdezte a feleségemet, hogy milyen cipőt óhajt? így kérdezte, hogy „óhajt”, nem pedig parancsoló mód­ban, hogy „Tessék kérni!”, amint már ezt olyan hosszú idő óta megszoktuk. Felesé­gem — e feltűnő udvarias­ságnak és az iménti köszö­nésnek a bűvöletében — kellő szóbőséggel elmagya­rázta, hogy egy középkék, mindennapra alkalmas ci­pő kellene neki, 38-as szám­ban, akubán sarokkal, orrán sajátjából font díszítéssel. — A legnagyobb készség­gel, asszonyom, csak némi türelmet kérek... — vála­szolt az eladó, miután fele­ségemnek nagy szakérte­lemmel előadott kívánságát meghallgatta, majd fürge léptekkel eltűnt egy félig elhúzott függöny mögött, ott felfelé iramodott egy csiga­lépcsőn, amely nyilván az emeleti raktárba vezetett. Egy-két perc múlva ugyan­ilyen fürgén robogott lefelé, féltucat cipődobozzal a ke­zében, s ismét elfoglalta he­lyét a feleségemmel szem­ben. Egymás után sorba fel­nyitotta a dobozokat és nagy ügyességgel ajánlotta a cipőket, szakszerű magya­rázattal szolgálva arról, hogy melyik, milyen. Mi­ként ilyenkor lenni szokott, a feleségemnek egyik cipő sem tetszett, mert az ugyan — mutatott a negyedik pár­ra —, jó lenne, de a színe valamivel mélyebb annál a kéknél, mint amilyent ő vá­sárolni szeretne. — Nem tesz semmit, asszonyom — mosolygott az eladó, aztán eltűnt, ismét felfelé, majd lefelé robo­gott a csigalépcsőn, magá­val hozva újabb hat ci­­pősdobozt. Többször is megismétel­te a műveletet, közben egymás után fel­próbálta a feleségem lábá­ra a cipőket. Végre a tizen­hetedik párnál a feleségem felkiáltott: — Ez remek! Ezt keres­tem! Középkék, puha bőr, sajátjából díszített fonás­sal, kubán sarokkal. Ez a sok minden és az eladó gyors tevékenysége nem tartott hosszabb ideig tíz percnél, további két perc alatt a cipőt becso­magolták és fizettünk. Az eladó végigkísért bennün­ket az üzleten, és kitárta előttünk az ajtót. „Na­gyon köszönöm, tessék máskor is felkeresni ben­nünket” — búcsúzott. Er­re megint azt mondta a fe­leségem, hogy feltétlenül csípjem már meg, mert ez valóságos csoda. Nem akar hinni a szemének meg a fü­lének. Abban egyeztünk meg, hogy ezentúl bármilyen csoda is történik velünk az üzletekben, ne mondja, hogy csípjem meg, mert már unom nagy és szent csodálkozását. Ettől füg­getlenül persze mondhatott akármit is, mert jókedvre hangolt bennünket a fá­radhatatlan eladó és a pi­hentető séta. — Azt az összecsukhatós ernyőt szeretném — állt meg hirtelen a feleségem egy üzlet kirakata előtt. — Nagyon jó szín, minden­képpen illik a barna koc­kás kosztümömhöz. Nem tudtunk bemenni az üzletbe, mert amit mi üzletnek néztünk, az csak mintakirakat volt. Innen egy jókora piros színű neon-nyíl mutatott a túlsó oldalra, ahol a mintakira­kathoz tartozó üzletben meg lehet vásárolni mind­azt, amit a néző ezen az oldalon a kirakatban lát. Átmentünk tehát az üzlet­be. Rengeteg ernyőt rak­tak elénk, de mondanom sem kell, hogy mind más színű volt, mint amilyent a túlsó oldalon a kirakatban láttunk. Ám ekkor az el­adó hirtelen leakasztott egy kulcsot a falról, átsza­ladt a szemközti reklám­kirakathoz, és néhány pil­lanat múlva máris hozta a kívánt ernyőt. — Elnézést — mondta az eladó —, véletlenül csak ez az egy darab volt ilyen, majd holnap felhozunk többet is a raktárból. Itt is az ajtóig kísértek bennünket, udvariasan el­köszöntek tőlünk, a felesé­gemnek átadtak egy ízlé­ses névjegykártyát, és az üzletvezető még utánunk szólt: „Köszönjük, tessék máskor is felkeresni ben­nünket.” — Valóságos csoda — mondta újfent a feleségem. — Most az egyszer még csípjél meg. Szeretném végre tudni, hogy ébren vagyok-e? Megcsíptem. Úgy, ahogy kívánta. Akkor jött rá, hogy ébren van ugyan, de nem Budapesten, hanem Bécsben, egykori hazánk­fiának, Kelemen Gézának jó forgalmú divatáruüzleté­ben. Elöntött a hazafias büszkeség, a cipőbolt is, ahol az imént vásároltunk, ugyancsak egy idegenbe szakadt hazánkfiáé volt. Hiába, tudnak a magya­rok kereskedni . . .

Next