Ludas Matyi, 1975 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1975-01-02 / 1. szám
BERETVAS egint én vagyok — mentegetőzött Beretvás Lajos, régi ismerősöm, amiko becsukta maga után a szobám ajtaját. Tíz éve nem láttam Beretvást, tehát ok nélkül sokallta a látogatását. Valamikor támogattam a pályakezdését. Elég szépen boldogult akkoriban és nyilván később is, különben hallottam volna róla. A rossz hír gyorsan terjed. — Felmondtak — kesergett Beretvás —, valakinek kellett a helyem. — Kár búsulnia. Hamar álláshoz jut — nyugtattam. — Az nem okoz gondot. Már elsejére megvan az állásom. A feleségemnek szólni sem mertem arról, hogy felmondtak. Hosszas kérdés-felelet játék után megtudtam, hogy Beretvás Lajos azért nem meri a feleségének megmondani, hogy állást kell változtatnia, mert elsején nem kap fizetést. A régi munkahelyén ugyanis — elavult szokás szerint — előre fizettek, az új munkahelyén — a mostani szokások szerint — utólag fizetnek. Beretvás tehát négy nap múlva, a hó második napján pénz nélkül tér meghitt családi otthonába. — Ez is megoldható — mondtam nagy magabiztossággal, amikor kihámozódott a tényálladék, azaz Beretvás Lajosnak valóban kétségbeejtő a helyzete. A levéltárcámból elővettem nyeremény-betétkönyvemet. — Vegye ki belőle egyhavi fizetését és majd akkor kezdje el a törlesztést részletekben, amikor nem esik nehezére... — mondtam olyan nagylelkűen, hogy Beretvás Lajos könynyezett a meghatottságtól. A betétkönyvet félóra múlva becsületesen visszahozta. Azóta nem láttam őt, életjelt sem adott magáról. Csak annyit tudok róla, hogy állásban van. Bizonyára gyűjti a pénzt, egy összegben akarja megadni. Betyárbecsületből! Kíváncsi volnék rá, mit szólna, ha tudná, hogy akkor örökre elengedném a tartozását BAJTYAE gy verőfényes nyári napon a mecseki üdülőszálló bejáratánál találkoztam Bajtyák Sándorral. Valamikor a tanítványom volt. Sajnos, nem értettük meg egymást: a fiatalember újságíró szeretett volna lenni, de ehhez a tehetsége hiányzott pedig százkilencven centiméter magas és makkegészséges volt. Erre hivatkozott, amikor újságírói vénájának hiányáról igyekeztem őt meggyőzni. Később mégiscsak elváltak az útjaink, az enyém Rajtyákétól, Rajtyáké pedig az újságírástól. Az említett napon, az út túlsó oldalán, hatalmas Jáva-motorkerékpár mellett hirtelen megpillantottam a fiút. Ő már percek óta észrevehetett engem, amikor ránéztem, azonnal megszólalt: — Maga az?— kérdezte mély basszusán. — Ugye nem ismer meg? — Én bizony, én vagyok — mondtam —, te meg a Bastyák vagy. — Hát most láthatja, hogy mekkorát tévedett az iskolán. Nézze meg a lavámat — mondta büszkén és hetykén. — Ez az enyém! Tudja, mennyit keresek én? Három és félezer forintot egy hónapban. — És mivel keresed? — kérdeztem, mert kíváncsi voltam arra, hogy vajon miként értelmezi Bastyák a tévedésemet, azaz, hogy eltanácsoltam az újságírói pályáról. — Anyagmozgató vagyok. Még kétszáz kilót is felemelek egyszerre. Most már ugye elhiszi, hogy újságíró is lehetett volna belőlem? — Most már el! — mondtam. — Sok olyan újságírót ismerek, aki még száz kilót sem tud felemelni. — Na látja! — válaszolta foghegyről, majd fürgén felugrott a motorjára, óriási robajjal begyújtotta és szédületes tempóban elszáguldott a szerpentin úton, a hegyről lefelé. Földes György * Megkérdeztük munkatársainkat: MIRE EMLÉKEZNEK AZ ELMÚLT ESZTENDŐBŐL? HEGEDŰS ISTVÁN: mg hogy rmEXULATÍI VÁROSdJurr weg csimpánzt délinári cirkusf 1) lf / TlC(7&5 JjgSB)