Főgimnázium, Lugos, 1882
A testi büntetésről. Nem egyéni nézet, de históriai igazság, hogy a kor irányadó eszméit mindig maga a kor szüli. Amilyen színezete van egyes kor politikai, társadalmi, tudományos és művészeti mozgalmainak, olyan természetű az eszme, melyben e különféle törekvések koncentrálódnak. kis, mert kor és eszme elvárhatlan feltételezői egymásnak, megfordítva is így van. A kor saját eszméje ad lökést a törekvések százféle ágazatának; ennek színe van visszalebellve politikai, társadalmi, tudományos és művészeti és mindenféle mozgalomra. Bizonyos, hogy e törekvésekben, akárminő színezete is legyen azoknak, mindig egy a központ : az ember. S a műveltségtörténet nem is egyéb, mint az ember önmagáról való gondoskodásának története. Meddig bővül e történet? A végtelenségig; addig, míg az ember eléri azt, mit gyarlóságánál fogva soha sem érhet el a tökélyt. Innen van, hogy mindig csak fejlődő történetről beszélhetni , s mert a fejlődési történetben kétségkívül jobban és jobban közeledünk önmagunkhoz: haladásról. A haladásnak most abban a korában vagyunk, melyet büszkén mondanak a humanizmus korának. Az ember végre respectálja az embert. Mennyi nemzet pusztult el, hány vérfürdőben lubickolt az emberiség a népharcok és forradalmak árjában, míg e szó : ember, a maga méltóságában emelkedett ki! Elítéljük az ókort, mert az embert nem tekintő egyébnek silány eszköznél az állam mindenható gépezetében. Barbárnak nevezzük a középkort az ő ököljogával s hűbéri rendszerével, mert az egyént nem is az állam, de egyesek alárendeltjének nézi, kik életének-halálának urai. S hozsannát zengünk az újkor diadalának, mert a bilincseket szilaj kezekkel verte le a megzsibbadt tagokról s az egyént oda állította, ahova illik .