Pintér Jenő - Putnoky Imre (szerk.): MAGYAROSAN - NYELVMŰVELŐ FOLYÓIRAT 8. évfolyam (1939)
8. kötet / 1. szám - Nagyobb cikkek - Zolnai Gyula: A Nyelvművelő Bizottság célja, eszközei és kilátásai (I.)
hadjáratot tekinti főcélunknak. Egy Pénzpuffasztás és nyelvszegényités című cikk egyenesen nyelvújítóknak nevez bennünket (Széphalom VII, 27), a Literatura nevű folyóiratnak egyik merőben tájékozatlan s közlönyünket nyilván csak híréből ismerő cikkírója pedig ilyen fölkiáltásra vetemedik: „Most újra fenyegetnek a szörnyszülöttek: könny, ügyködés, szegecs-aljlemez" (VIII, 310). Minő alapon lehet ilyesmit állítani!! Ezzel szemben igaza van a Nyugatbeli cikknek, mikor megállapítja: „Az új purista orthologusok azt mondják: inkább jól képzett magyar szót, mint idegen szót"' (XXVI, 275), ámbár az idegen szók kérdésében való állásfoglalásunk ezzel még nincs egészen kifejezve. Folyóiratunk címére vonatkozóan ezt a megjegyzést olvastuk: „Magyarosan — mondja a folyóirat. Ez a megjelölés nem adja szabatosan a helyes célt. [Örülünk, hogy az író nem precízen- mondott szokása szerint.] Igen, a regényírók írjanak magyarosan, de itt is csak csinyján bánjanak az adagolással, mert a sok magyarosság — például egy Eötvös-irályú regényben, vagy egy tudományos munkában — zavarhatja a hangulatot. Magyarul írni: ez valamennyiünk kötelessége. De sallang, cafrang, népieskedés, magyaroskodás... A magyar tudós műveltség van olyan magyar érték, mint a gémeskút és a malomalja, meg a rézangyal. Miért haragszunk a literátus emberekre!" (Széphalom VI, 26.). Bírálónk ebben is alaposan félreértett bennünket. A folyóirat címét és a Bizottságnak az idegen szók mértéktelen használata ellen való küzdelmét érti félre egy Nyelvi nemzetköziség címmel megjelent cikk is, mikor bennük szintén magyarkodást lát (Literatura VIII, 310). Közlönyünk egyik első visszhangja egyebek közt így szólt: „Nem helyeslem, hogy az Akadémia ezt az új vállalkozását nyelvművelő folyóiratnak nevezi. A nyelvet az írók és költők művelik... a tanárok és akadémikusok legföljebb csak őrzik és védik a nyelvet, de nem művelik" (Pesti Napló 1932 V. 14, 6. 1.). Hát Vörösmarty, Arany, Eötvös, Gyulai, Lévay, Beöthy sem művelték a nyelvet! — kérdem, hiszen ezek a nagyjaink is akadémiai tagok voltak. A Pesti Naplóval egy húron pendült a Széphalom gáncsoskodójának következő megjegyzése is: „Bevallom, én inkább bíznám a magyar nyelv művelését tehetséges magyar írókra, mint ösztövér képzeletű és bátortalan nyelvkémlelőkre" (VI, 26). Hiszen a Nyelvművelő Bizottság éppenséggel nem kívánja a nyelvművelést a tehetséges magyar írók kezéből kivenni. (Ami kifogásokat ez a hozzászóló a folyóiratunkbeli első fölhívásnak szerinte „szánalmas" magyarsága ellen tett, azokat természetesen nem lehet készpénzül elfogadnunk.) Még tovább ment azonban a Bizottság iránti jóakaratban és az Akadémia iránti tiszteletben „a Magyar Irodalmi és Művészeti Szövetség, az IGE, a Lafontaine Társaság, a Vajda János Társaság és az UMBE irodalmi közlönye", a Literatura, mikor első füzetünk elolvasásából ezt a Amely kezdetben nem vala.