Antik Tanulmanyok 36. (1992)

1-2. szám - TANULMÁNYOK - Bécsy Tamás: A Poétika és a mai műnemelmélet

BÉCSY TAMÁS A PORTIKA ÉS A MAI MŰNEMELMÉLET A műnemekre — lírára, drámára, epikára — vonatkozó elméletek a 20. században devalválódtak. Ennek egyik szimptómája, hogy az elméletírók szerint műnemi törvényszerűségek vagy nincsenek, vagy jóformán semmi lényeges dolgot nem árulnak el az egyedi művekről. R. Wellek szerint a műnemet (ő ugyan a műfaj szót használja) „az irodalmi művek (...) olyan csoportosításaként kell felfognunk, amelynek alapja elméletileg mind a külső forma (...) mind a belső forma”, amely utóbbihoz azonban szerinte a „magatartás, tónus, szándék durvábban fogalmaz­va: téma és közönség” tartozik.1 H. Markiewicz a műnemeket „az ábrázolt valóság és megformálási módjai leginkább tipikus változatainak” tartja.2 Max Wehrli in­kább arra hajlik, hogy a műfajban és az alfajokban illetve a meghatározott felépí­téstípusokban osztályozó, rendezési elvet lásson, amely elveket azonban „semmiképp nem lehet a priori fogalmaknak tekintve, mint ’létezési formákat’ felfogni. . . ”. Mind a hárman igen erősen hangsúlyozzák a műnem történeti mivoltát. Ebben természetesen igazuk van, általánosságban véve. Abból a szemszögből igaz ez, amelyet ismeretelméleti megközelítésnek nevezhetünk. Bármely ismeretel­méleti kiindulópont az egyedi művek azon aspektusából absztrahálja a műnemet, amely korhoz kötött: a tartalomból. De a tartalomból kibontakozottnak látták a formát általánosságban is. S ha a tartalom mindig változik, módosul, akkor a forma is mindig megújul, műről műre változik. Mivel azonban igaz az a közhely, miszerint minden mű tartalma végtelenül gazdag, ismeretelméleti megközelítésekből a tarta­lomra alapozva számtalan műnemelmélet is írható, illetve a forma igen sokfélekép­pen határozható meg. Hadd utaljunk a drámával kapcsolatban csak egy kérdésre. A három műnem ismérveit azzal is igyekeztek meghatározni, hogy az idő dimenziói­val hozták összefüggésbe. Ha a dialógusokból indulunk ki, amiket csak a jelen időben lehet váltani, akkor a drámához a jelen idő kapcsolható. (L. pl. E. S. Dallas). Ha azt mondjuk, hogy a drámában a múltban elkövetett tettek következményeit látjuk, akkor a múlt idő (pl. J. Erskine), ha azt, hogy a fordulatok a jövőre irányítják a figyelmet, vagyis a jövőre irányuló várakozás feszültségét jelenítik meg, akkor a jövő idő. (L. pl. S. Langer, E. Staiger). Ezek a nézetek a maguk kiindulópontjából teljesen logikus végkövetkeztetésre jutnak, ám éppen egymás­nak ellentmondó eredményeik miatt már ebben az egyetlen tekintetben is zavart okoznak. Ugyanakkor látható, hogy ezek a meghatározások mellőzik a formát. És 1 R. Wellek: Az irodalom elmélete, Budapest 1972, 351. Kiemelés tőlem, B. T. 2 //. Markiewicz: Az irodalomtudomány fő kérdései, Budapest 1968, 146. Kiemelés tőlem, B. T. 3 M. Wehrli: Általános irodalomtudomány, Budapest 1960, 101.

Next