Antik Tanulmanyok 37. (1993)
1-2. szám - TANULMÁNYOK - Szepessy Tibor: A theokritosi epigrammagyűjtemény
A THEOKRITOSI EPIGRAMMAGYŰJTEMÉNY 3 A Glauke-epigrammát azért volna jogunk a gyűjteményhez csatolni, mert, noha az AP más theokritosi epigrammáktól teljesen elszigetelve hozza, ascriptiója szerint a „bukolikus Theokritos” műve, a másik csatlakoztatása mellett az szólhat, hogy az AP-ban egy theokritosi sorozatba került, s bár egy másik epigrammával 10 összeírva, azaz szerző megjelölése nélkül került oda, az a vers, melyhez szerkesztői vagy másolói figyelmetlenségből hozzábiggyesztették (az AP, közismert dolog, mindkettőre bőségesen szolgáltat példát 11), тоС сштоС ascriptiójával mindenesetre láncszeme a theokritosi sorozatnak. A modern kiadások a két verset természetesen a bukolikus kódexekből is ismert huszonkét vers után osztották be, s egymásutánjukat pusztán az AP-ban elfoglalt helyük határozta meg: az AP-ban előbbre álló (VII. 262.) Glauke-epigramma itt is előbbre, az AP-ban később következő (IX. 436.) fogadalmi epigramma itt is hátrébb került. Bármennyire mechanikus ez a beosztás, történetesen akkor is helytálló volna, ha feltételezzük, hogy az eredeti corpus nem huszonkét, hanem több, huszonnégy versből állt, s nem csupán összeválogatta, hanem meg is szerkesztette valaki. A kiadások (és a bukolikus kódexek) első epigrammája ugyanis szemmel láthatóan nyitó vers, invokáció a Múzsákhoz és Apollónhoz: Tó ßo8a iá SpoaÓEVxa Kai á KaxârcuKvoç éKeíva ëprcuXAoç Keími xaïç 'EA-iKamámv xai 8é p£Á,ápcpuXAoi Sácpvai xív, fiúiké Ilaiáv, AeX.<piç énei rcéxpa xoCxó xoi àyXàïoev ßcopöv 5’ aigàÇsi Kepaôç xpàyoç oûxoç ó pa>.ôç xeppívöou xpmycov ëcxxaxov акрероуа.12 Még mindig a feltételezésnél maradva: az említett két vers aligha állhatott az invokáció előtt, hanem csak a gyűjtemény végén, s a kettő közül záróvers gyanánt nyilvánvalóan nem a jellegtelen, egyetlen distichonból álló Glauke-epigramma kínálkozott, sokkal inkább az ötsoros. És korántsem pusztán a terjedelme miatt: elsősorban azért, mert Apollón ugyanúgy központi szerepet kap benne, mint a nyitóversben, de másfelől azért is, mert a gyűjtemény összes többi versének páros sorszámához képest az imént idézett vers, a maga páratlan sorszámával, mintegy a befejező akkordot jelentené. A másik három epigrammát (AP VII. 534., IX. 205., IX. 434.) Gow kirekeszti bukolikus kiadásából, csak Theokritosába veszi be (25—27), mint mondja, ,,merely for the sake of completness”," s már a sorszámokat körülfogó zárójellel is kifejezésre juttatja, hogy mind a hármat olyan epigrammának tekinti, melyeknek theokritosi szerzősége (eltérően az 1 24.-től, ahol ez legalább elképzelhető) szóba sem jöhet. ш Gow, BC. 14. 11 Kephalas szerkesztői módszerének fogyatékosságairól J. A. Wisstrand: Studien zur griechischen Anthologie. Lund Leipzig 1926, 8 sk., 26 és passim. 12 Rózsát, harmatosat, s a kakukkfű sűrű virágát / nektek szentelem én itt, helikoni szüzek; / éjszín lomba babért teneked, Pythó ura, Paian, / mert Delphoiban a szent szirtnek az éke is ez; / s oltárod bíborba e gyapjas baknak a vére / vonja, ki most terebvirághegyeket legelész. (Ford. Kerényi G.) 13 Gow, Th. II. 548. A három kérdéses epigrammáról 1. 548 skk. Az idézett többi kiadó közül Wilamowitz, Legrand és Beckley egyiket sem közli a theokritosi epigrammák sorában, Gallavotti csupán a 27.-et, Olivieri pedig a 25.-et és a 27.-et, alighanem hasonló megfontolásból, mint Gow.