Bölcseleti Közlemények 11. (1948)
Horváth Sándor O. P.: Az értelmi fény
2 HORVÁTH SÁNDOR O. P. dum id, quod facit manifestationem in sensu visus. Ebből indul ki a gazdag átvitel: postmodum autem extensum est ad significandum illud, quod facit manifestationem sec, quamcumque cognitionem. A «facit» csak arra hívja föl figyelmünket, hogy a manifestatio valaminek a megnyilvánulása. Hogy ez nem állag, legkevésbbé pedig testszerű substantia, azt a következő cikkelyben mutatja ki, messze megelőzve a későbbi néhány évszázadot, amikor igen neves természettudósok is az ellenkezőt állították. A minőségek (qualitas) közé sorolja. Ezt filozófiai elemzésben azóta sem lehetett megcáfolni, bár a természettudomány nem annak nevezi. Messze vagyunk még a fény mivoltának meghatározásától, kettőt azonban tudunk, hogy valami «facit manifestationem» és hogy a manifestatio, mint esse manifestatum a fény legjellegzetesebb ismertető jele. El kellene vesznünk a megkülönböztetések tömegében, ha a facere és a manifestatio oksági viszonylatait akarnók feltárni. Egymáshoz viszonyítva egész biztosan van közöttük a cselekvő okra visszavezetendő összefüggés, mivel a fény a fényforrás megnyilatkozását jelenti, onnan származik. De hogy mi a fény mint tárgyi érték és miként érvényesül mint manifestatio, ahhoz nem elég a causa efficiens gondolata. Itt már a legfinomabb és legtitkosabb befolyásról, a motio obiectiváról, a motio quo ad specifiationem kell elmélkednünk, illetőleg ennek homálya mögé bújnunk. Mindezeknek a végiggondolása és meghatározása után talán sikerül a fény problémájának filozófiai megoldása is. Csak azt a csekélységet kell valakinek érthetően lefordítani, amit a skolasztika józanabb része szokott állítani : lumen est quod videtur et quo videtur. Én meg nem tudom lefordítani. Értem a környékét, de a belsejét homály fedi előttem. A homály felderítését a fénytől kell várni. Ott van fény, ahol a homály, a sötétség eltűnik. Egyikről sem tudjuk, hogy mi. A fényt pozitív adottságnak, a sötétséget privatiónak mondjuk, így igyekszünk a legelemibb adottságokat értelmi kincstárunk nagy szegénységében elhelyezni. Tecum habita et noris, quam sit tibi curta supellex, így idézhetnék Kant után Persiust más fordításban. Szkeptikusokká kellene lennünk ezen az úton, ha nem védene meg bennünket az intuitív meggyőződés a fény létéről és boldogító, felderítő létéről. A fény nemcsak szemünk világa, nemcsak az érzékelhető valóságot hozza közel hozzánk, hanem elvezet ennek belsejébe is, feltárja mibenlétét, de legalább is a vele való érintkezést ígéri meg. Mi az, amit homály fed, ami vonz bennünket, ami megnyilatkozik előttünk, vagy aminek a megnyilvánulását természetünk egész ereje kívánja? Az aristotelesi formula ezt így fejezi ki : homo naturaliter desiderat scire. Az újvilág büszke fogalmazását pedig így alkothatnánk meg: az ember természeténél fogva arra törekszik, hogy általános vagy egyedi értékeit kiöntse a valóságra és azt tárggyá alakítsa át. Mindkét állásfoglalásnak egy az értelme. Hogy van valami nyers valóság, el kell fogadnunk. Nevezhetjük ezt természetnek, Ding an sich-nek, Ich-nek, ens commune-nak, absolutumnak, vak akaratnak, vagy bármiként, minden változat mögött ugyanaz a probléma rejtőzik. Mi az a valami, ami megnyilvánul előttünk, mintegy kinyilatkoztatja magát? Hogyan lesz belőle tárgy, előttünk megvalósuló tárgy, és hogy az, amit megmutat, illetőleg amit rá vonatkoztatunk, értékben azonos-e vele, vagy csak látszat? Adaequatio? és ha az, mi idomulunk-e hozzá, vagy pedig az mihozzánk? Az ismeretelmélet legmagasabb metafizikai problémái és fogalmazásai vetődnek így föl, amelyek gyötrik az elmét, anélkül, hogy a homályt egészen el lehetne tüntetni. Az X-szel állunk szemben, amely nem közeledik hozzánk. Nem értünk van, de amelyet meg kell fognunk, mert a vele való érintkezés nélkül tehetetlenek, tökéletlenek vagyunk.