Toldy Ferenc: Magyar chrestomathia. 1-2. folyam (Budapest, 1853)
ELŐSZÓ. E könyv célja az ékesszólás-, költészet- és széptan gymnasiumi előadásaihoz alkalmas példákat nyújtani. Kiterjed tehát a szorosan úgy nevezett prózai, a szónoklati, s a költői előadásra , s azok szokottabb fajaira. A próza itt nem a kötött beszéd ellentételének vétetik, mely értelemben a szónoklat egész birodalmát s több költői fajokat és formákat is magában foglal , hanem úgy vétetik, mint azon neme a nyelvbeli előadásnak, mely az ismerő tehetséghez szól , míg a szónoki az akaratra, a költői előadás pedig a (szélesb értelemben vett) érző tehetségre kíván hatni. E szerint a prózai előadás (szoros értelemben) főleg tanít, a szónoki főleg megindít, a harmadik főleg széptani gyönyört gerjeszt. Mondom : főleg, mert, tárgyához és mindenkori céljához képest egyik előadás a másiktól gyakran kölcsönöz eszközöket, s hol kevesebb, hol több tehetséget vesz igénybe. így a próza az oktatáson kívül néha megindítani és széptanilag gyönyörködtetni, a szónoklat az értelem és érzés útján megindítani, a költészet a széptani gyönyörködtetés mellett tanítani is igyekszik , de mindenkor saját jellemének sérelme nélkül. Ha már e három előadási fő nem is egymásba átcsap , a fajok és alformák még gyakrabban vegyülnek össze : így a leiró, történeti és értekező próza, s mely egyenesen a háromnak vegyületéből áll elé, a levélpróza ; így a szónoklat két fő faja, a. m. az mely az erkölcsi (belső, közvetett) elhatározásra kiván hatni, mint a tan-, a társadalmi (szertartási) s az egyházi szónoklat ; s a tanácskozó, mely a cselekvő (külső, közvetlen) elhatározást veszi célba, vegyest tanít és széptani gyönyört is költ, hogy annál hatályosban megindítson ; így végre a költészet négy fő faja, melyek egymás közt sokfélekép egyesülnek. E különböző vegyületek és egyesülések nehezítik, nem annyira az elméleti, mint a gyakorlati osztályozást, s nehezítik gazdagabb irodalmakban is a mintadarabok választását: mennyivel inkább a mienkben, mely némely nemekben sok