Báró Brandenstein Béla: A cselekvés elméletéről (Értekezések a Filozófiai és Társadalmi Tudományok Köréből, 3/8., 1929)
A cselekvés elméletéről. I. Bevezetés. Ha körültekintünk a valóság mérhetetlen birodalmában, abban először elkápráztat a tarka sokféleség és változatos elevenség. Nem látjuk határát, nem látjuk törvényét, nem fogjuk fel egységét, hanem úgy nézzük, hogy se szeri, se száma benne a legkülönbözőbb jelenségeknek, amelyek egymás mellett és után, keresztül-kasul sürögnek benne. Megmérhetetlen változatosság és őserejű elevenség az, ami a valóságot első pillanatra is jellemzi; számunkra aránylag csak kevés olyan tapasztalási alkalom és terület van, ahonnan nézve egyhangúnak és kihaltnak mondhatnók a világot. Ez a tény a különböző emberekre nagyon eltérő hatással van. A derűre hajló, könnyed, képzeletdús, szívesen játszó léleknek ez a gazdag elevenség szüntelen örömforrása, kimondhatatlanul tetszik: ő mindebben a végtelennek pazar, szellemes és komoly célokra nehéz fáradsággal nem törekvő játékát látja és saját szerepét a játékkal való vidám, szeretettel teljes együttjátszásban, a dúsan változó élet szellemi és esetleg fizikai élvezetében is találja meg. Ez a játszi és optimista esztéta, nem az igazi nagy művészlélek. Egy másik elmerül az élet apróságainak beható szemléletében és ezeknek végtelenségét és gondosságát, finomságát látva, a maga aprólékosságának mintájára aprólékosnak, sőt kicsinyesnek, csak apró részleteket termelőnek véli az életet is. Ez a szemlélődő lélek egyik gyakori fajtája. Van azután mozgékony, sürgő-forgó ember, aki a nagy tengernek mindent elborító hatalmas árja, millió hal