Északi rokonaink. A Magyar-Finn és a Magyar-Észt Társaság közleményei 4. (1941)
Zsirai Miklós: Teleki Pál emlékezete
akik a finnugor tanulmányokat egypár furcsaság firtató filológus hiú kedvtelésének nézik, ahelyett, hogy a nemzeti tudományok nélkülözhetetlen alapvetését látnák bennük. „Évezredek után újra egymásra találtunk, testvér és testvér egymásra ismertek. És ma a nyelvészet bizonyságai mellett egész világjukat közelállónak érezzük magunkhoz és szívesen ismerjük meg kultúrájukat, történelmüket, földrajzukat, néprajzukat, gazdasági és egyéb problémájukat. Ránk nézve csak gazdagodást jelenthet a lelki kapcsokkal megerősített magyar-finn-észt szellemi szolidaritás.“ Teleki nemcsak hirdette, hanem egyéb irányú elfoglaltságai szünetében tettekkel is szolgálta a finnugor tanulmányok népszerűsítésének és nemzetnevelő szempontból való értékesítésének eszméjét. 1924 nyarán jeles szakemberekből álló természettudományi expedíciót vezetett északi rokonainkhoz. Útjának, amelyről elragadtatással szokott nyilatkozni, kettős haszna is volt: egyfelől még jobban megszilárdult a finnugor népek kölcsönös megismerésének szükségességéről vallott meggyőződése, másfelől a finnek és az észtek fiatalos életerejének csodálatos diadala is jócskán megerősítette a magyar feltámadásba vetett hitét. A testvéri közeledés útját egyengette a „Finnek, észtek“ címen 1928-ban kiadott népszerűsítő gyűjteményes munka, majd az ugyanez évben Budapesten tartott finnugor közművelődési kongreszszus. Teleki volt az éltető lelke ennek a máiglan legnagyobbszabású rokoni találkozónak, amelyről mindenki hasznos ismeretekkel, melegítő élményekkel, önbizalommal gazdagodva tért haza. A testi megsemmisülés nem jelenti Teleki serkentő hatásának végeszakadtát: drága örökségül reánk szállt példaadásának nemes parancsa, itt maradt köztünk az az igazsága is, hogy a múlt megbecsülése, a rokonnépek tanulmányozása nem holmi meddő érzelmi fényűzés, hanem a nemzeti művelődés legmélyebbről buzogó éltető forrása. Legyen e kegyeletes szívből fakadt pár szó hálás szeretetünk virágszála arra a sírra, amelyet beborít az egész magyarság hódolatának örökzöld koszorúerdeje. Zsirai Miklós