Figyelő, 1872. január-december (2. évfolyam, 1-52. szám)
1872-06-30 / 26. szám
. Megjelenik minden VASÁRNAP. —«dl»ELŐFIZETÉSI DÍJ : Egész évre .... 8 frt. Fél évre .............4 frt. Évnegyedre .... 2 frt. FIGYELŐ: ^odaírni, t$lattyás íjdilam Felelős szerkesztő: SZANA TAMÁS. Szerkesztő lakása: Magyar utca 37. szám, I. emelet. Kiadóhivatal: AIGNER LAJOS könyvkereskedésében váci utca 18. szám. II. ÉVFOLYAM. PEST, 1872. JUNIUS 30. 26. SZÁM. Tartalom. Egyéni nézetek. Endrődi Sándor. — A gondolati elem a költészetben. Névy László — Lapszemle — Színi szemle— Pasinka. (Elbeszélés.) — Rövid szemle. Az uj évnegyed közeledtével előfizetésük megújítására, s lapunk terjesztésére kérjük föl eddigi olvasóinkat s mindazokat, kik e komolyabb irányú vállalat fenmaradását és virágzását szükségesnek találják. Külön felhívást nem bocsátunk ki, miután az előfizetési pénzek beküldése postai utalvány útján legkönnyebben eszközölhető. Az utalványok kiadóhivatalunkba (váci utca 18. sz.) intézendők. EGYÉNI NÉZETEK. — Nyílt levél a „Figyelő“ szerkesztőjéhez. — II. Ne úgy tessék érteni azt a „cosmopolitismust“, mint valami politikai irányzatot, hanem mint az „örök emberi“ megjelenését, elfogadását és gyakorlatát. A valódi költő mindig törekedni fog az átalános, az egyetemes felé, melyet ugyancsak Erdélyi János világirodalmi szempontnak nevezett. A valódi költő nem beszél egyesekhez, nem kizárólagosan egy nemzetnek ír, de az egész emberiséghez beszél az emberiség közérthető nyelvén beszélve. Tekintsünk végig a világon: az ember minden pol- iárosult államban lényegileg egyenlő, ugyanaz. A szív szavát mindenütt megértik s a szív vallását — mint Madách nevezé a költészetet — mindenütt befogadják a fogékony keblek , ahoz nem kell kommentár. Mert, eltekintve minden társadalmi és politikai viszonytól, az emberiség zöme tulajdonképen csak két nagy nemzetre oszlik, nevezetesen: kik nélkülözik a szellem és kedély fogékonyságát, finomságát, kiket tehát a költészet és a szív nem igen érdekel; míg a másik rész gyönyört talál az igazban, jóban és szépben, tehát a költészetért is lelkesedik, s a köznapi élet zsibongásában nemesebb élvezetekre képesítve van. Zendüljön a költő lantja bármily messziről, idegen ormok felett, távol tengerek partjain : ha méltó a fenmaradásra, nem fog elenyészni, megtalálja a maga birodalmát, s amily távolról zendült, és oly közel lesz hozzánk, a szíveinkhez. Ezért tartom én helytelennek amaz álláspontot, melyet némely kritikus elfoglal, hazafiúi lelkesedéstől áradozva tanácsolván a költőknek, hogy mentül inkább ragaszkodjanak a honi föld talajához s a par excellence nemzeti tárgyakhoz. A költészet fő célja mindenkor az emberi szellem mélységeinek kutatása lesz; a fajszerüleg nemzeti csupán bizonyos meghatározott időben s kisebb körök előtt bir érdekkel, s a tisztán emberi nem függ az időtől, nincs helyi viszonyokhoz kötve s értékét megtartja mindenütt, örökre. Shakspearet nem a „Henrikek“ tették nagggyá, de nagggyá tette egy Othello, Hamlet, Lear, Macbeth, Rómeó stb., mint az ember örök szenvedélyeinek ismerete és előállításai. Mindaz, ami itt vagy ott jó, szép és helyes, de már amott meg amott elveszti öszszes értékét: a pusztán való, a különvált, az esetleges nem lehet a művészet tárgya. Minden műben kell valami olyasnak lenni, melyet minden fogékony lélek megérthessen és élvezhessen : valami maradandónak, egyetemesnek, emberinek. Ahol ez nincs, magasabb célról szó sem lehet. Egy jó madonnakép mindenkor typusát fogja képezni az anyai szeretetnek, egy Hamlet a tehetetlen habozásnak, egy Tartuffe a gazemberségnek és képmutatásnak. De fölöslegesnek látom alakokról beszélni, midőn az érzelmekről, a lyráról is beszélhetek. Itt is jelentkeznie kell az átalánosnak, az egyetemesnek s főkép ama hatásban, melyet a költő elérni törekszik. Költeménye ébresszen fel oly hangulatot az olvasó lelkében, mint a minő léteit adott a költeménynek magának. De, hogy ezt elérhesse, ama hangulatnak tárgyiasnak, egyetemesen jelentősnek kell lennie. Állításomat egy egyszerű példával illustrálom. Ki ne ismerné Petőfinek a „Csárda romjai“ című gyönyörű költeményét? Egyszeri hallására vagy olvasására kit nem ejtett meg ama benső, igaz hangulat, mely a költemény meg-