Figyelő, 1875. január-december (5. évfolyam, 1-52. szám)

1875-05-23 / 21. szám

242 és gyakorlati részt illetőleg, miért ne for­málhatnánk mi is némi igényeket ? Hi­szen a nálunk annyira felkarolt aes­­thetika közvetlenül érintkezik a zeneművé­szettel, sőt kedvenc gyemeke gyanánt ápolja azt újabb időben. Miért ne foglalkozhatnánk mi is tüzetesebben vele, midőn e fáradsá­gunk bizvást meglelné jutalmát ? Meg azál­tal, hogy műkedvelőinkre buzdítólag hatna s főleg azáltal, hogy tisztázná a fogalmakat, melyek a mi zenevilágunkban zavartabbak mint bárhol egyebütt, még Németországot sem véve ki. S ezt oly eredménynek mondhatnék, mely a jelen körülmények között többet érne min­dennél. Tekintsünk szét a művelt világon, és azt fogjuk tapasztalni, hogy tulajdonképent benső (értsd nemzeti) tárgy híján szép zene­­irodalommal kérkedhetnek némely nemzetek s köztük talán leginkább azok, melyek legke­­vésbbé lehetnek büszkék zeneképességükre. Ilyenek például az amerikaiak , ilyenek az oroszok, kik azonban utóbbi időben fényes tanúbizonyságát adták annak, hogy zenében méltó testvérei a cseheknek, a lengyeleknek, kik annyi jeles zeneművészszel ajándékozták meg a világot; de ilyenek mindenelőtt az angolok, kiknél valamint amerikai testvéreik­nél is bizonyára még senki sem fedezett fel csak egy oly tulajdont is, mely a zenére való hajlamukat kétségtelenné tenné. És mégis, az angolok azok, kik a zene­­irodalmat kiváló műstörténeti művekkel gazda­gították, s nem egy oly zenetörténészt állítottak a világ elé, kit még ma is tekintély gyanánt emlegetnek. Ilyenek Hawkins, Burney, Busby, továbbá Aldrich, ki az olasz egyházi zeneköltőket Angliában meghonositá. Arbuthnot, a satyricus, ki irodalmi működésével Haendelnek annyi szolgála­tot tett­ végre Jones, ki a Sakontala fordításával is érdemeket szerzett magának és mások. S hol állnak még ezek fölött is a zene­­irodalom s zenetörténet megalapítói az ola­szok, franciák s korunkban a németek? S hol késünk mögöttük mi, kik e részben még semmit sem tettünk ? Olvassátok el a zenészeti lexiconokat és azonnal meg fogtok győződni, hogy állítá­sunk egyszerű, s ugyanily mérvben való egy­szersmind. Vagy ki ne ismerné U 1 i b i s c h e f­­f e t, az oroszok e széplelkű dilettáns íróját, ki Mozartért annyira rajongott? Nálunk még ilyenek sincsenek, vagy nem érvényesülhetnek, sőt már annyira vittük e részben való közönyünket, hogy az egyet­len zenelapot sem tarthattuk fenn. Honnan ez elszomorító jelenség ? Hiszen naponkint olvasunk magyar zene­szerzőkről, kik itt vagy ott,­­értsd a lövöl­dét, a fácánt, a vigardát, Debrecent, ritkáb­ban a nemzeti színházat) diadalt arattak, s bizonyára annyi mindenféle zeneművel árasz­tanak el bennünket, melyek aránylag bárhol is számot tennének,— a mennyiséget illetőleg ! Megfejtjük a talányt. Mikor az angolok, egy, már fényes és nagyszerű irodalom birtokában, a zenetör­ténettel és átalában a zenére vonatkozó ada­tok gyűjtésével is kezdtek foglalkozni, a mi művelődésünk még parlagon hevert, s most midőn már a többi nemzetek, nevezetesen az olaszok, franciák és németek annyi kiváló műtörténetet bocsátottak rendelkezésünkre szintén feleslegesnek tartjuk a fáradságot oly munkák előállítására, melyek a legelőnyösebb viszonyok között is csak halvány másolatát adnák az eredetinek, s az illető szerzőnek még anyagi kárt okoznának, mivel nálunk az ily művek csak kivételesen részesülnek pártfogásban, s ekkor is leginkább csak az olasz, francia és német eredetiben olvasás tárgyai. De hiszen csak nálunk is mutatkozik forrongás, vagy ha nem is forrongás, leg­alább némi élet a zenészeti viszonyok körül ! Oh, úgy van! De ne feledjük, hogy a valódi zeneszer­zők száma minél csekélyebb, s ez is annyira homlokegyenest ellenkező érdekeket képvisel* s vall egymástól annyira különböző elveket* FIGYEL Ő.

Next