Dr. Rácz Lajos: Leibniz újabb vizsgálódások az emberi értelemről - Az Akadémia filozófiai könyvtára 1. (Budapest, 1930)
Bevezetés
BEVEZETÉS. I. Leibniz bölcselete, Leibniz Gottfried Vilmos (1646 jún. 2. — 1716 nov. 14.) az első nagyobb jelentőségű német filozófus, egyfelől sokoldalú, széleskörű tudós, a legnagyobb polyhistor Aristoteles óta, — másfelől elsőrangú, átható szellemű gondolkozó, mély spekulativ elme. Jogász, diplomata, történetíró, filológus, theológus, mathematikus és természettudós egy személyben, és valamennyi téren gazdag, eredeti szellem, úttörő tudós és szakember, és emellett egy önálló bölcseleti rendszer megalapítója, amely nemcsak a maga korában foglalt el elsőrendű helyet a bölcselet történetében, egyesítette magában a Kant előtti bölcselet összes problémáit és törekvéseit, hanem egy és más irányban még ma is érezteti termékenyítő hatását. Bölcseleti rendszerének kialakulására Platon, Aristoteles, a skolasztika és a renaissance (Giordano Bruno) mellett a legnagyobb mértékben Descartes hatott, akinek rendszere az ő ifjú korában uralkodó filozófiai rendszer volt Németországban, meg a racionalizmus németalföldi képviselője, Spinoza. Descartes hatását láthatjuk a helyes módszer megteremtésére irányuló vizsgálódásaiban s közelebbről a mathematika módszerének a filozófia módszerévé tételére irányuló törekvésében; ámde szerinte a tudománynak nemcsak az feladata, hogy a tételek bebizonyításának, hanem az is — s itt már Bacon befolyása csendül meg, hogy új tételek feltalálásának útját megmutassa. A bizonyítás szerinte is, mint Descartes szerint, a bebizonyítandó tételnek más bizonyos tételekre való