Propertius: Propertius elégiái - Görög és latin remekírók (Budapest, 1897)
Előszó
ELŐSZÓ. Sokszor nemcsak pro captu lector is, hanem és legtöbbször készülésük kezdetétől fogva is habent sua fata libelli, kivált ha a nonum prematur in annum, elve vagy inkább végzete valósul rajtuk. Propertiusnak átültetésére, ki irodalmunkban ez ideig úgyszólván semmi polgárjogot nem nyert, már Catullus- és Tibullus-fordításom bevégzése után mintegy kötelezve éreztem magamat. Catullusomról ezúttal nem szólok, mert a magy. tud. Akadémia classica-philologiai bizottságának határozatából nemsokára teljesen átdolgozott új kiadásban fog megjelenni. De Tibullusomat szóba kell hoznom, mert igazolni kívánom Propertius-fordításom alakját. Tibullusomról ugyanis, melyet a Kisfaludy-társaság adott ki, a társaság Évlapjainak 18-ik kötetében (1882/3) Zichy Antal és Lévay József mondtak véleményt s az utóbbi azt vallja, hogy az alexandrin versalakot ez elégiák magyarosítására maga is leghelyesebbnek tartja. Zichy Antal kifejti ugyan, hogy nem barátja a régi klasszikusok rímes fordításainak, de végre is oda condludál, hogy «olyan sikerült vállalat előtt, mint a szóban forgó Tibullus-fordítás is — leteszem a fegyvert)). Az Évkönyvek idézett kötetében olvasható véletlenül Baksay Sándornak egy idevágó nyilatkozata: «Nyelvünknek ritka tökéletességéül szokták és szoktuk felróni, hogy a hellen-római mértékes versalakokra egyéb modern nyelvek fölött kizárólag és talán egyedül alkalmas. Lehet