Salvatorelli (Luigi): Olaszország története 1. köt. Ford. Tonelli Sándor (1943)
Bevezetés
Gyula, Benedek. Magyarosan írjuk a szentek neveit is : Aquinói Szent Tamás, Assisi Szent Ferenc, Sienai Szent Katalin és így tovább. Nagyjából magyaros, illetve a nemzetközi használatnak megfelelő formát alkalmazunk az olyan fejedelmek nevénél, akik az európai történelemben is szerepelnek : Aragóniai Alfonz, Anjou Károly, Amadeus savoyai gróf és Ferdinánd toszkánai nagyherceg. A kisebb olasz fejedelmek, podesták és csapatvezérek neveinél ezt az elvet követni már lehetetlen, mert a nevek között van akárhány, amelyet idegen nyelvre átültetni nem is lehet: Cangrande Scaligero, Cola di Rienzo, Gian Galeazzo Visconti, Antoniotto Adorno, Ottobuono Terzo, Pandolfo Malatesta és Facino Cane. De ha ezeket a neveket ebben az egyedül elfogadható olaszos formában használjuk, akkor velük összekeverve, sőt esetleg ugyanabban a mondatban nem mondhatunk Visconti Barnabást, Barrara Ferencet és Fiorentino Jánost. Az olasz irodalom és művészet nagyjainál a kialakult gyakorlat az, hogy megtartjuk a nevek általánosan elfogadott olaszos formáját : Dante Alighieri, Francesco Petrarca, Torquato Tasso, Michelangelo Buonarotti, Lionardo da Vinci és Giovanni Bellini. Ezzel szemben vannak középkori írók, akik latinul írtak és éppen ezért nevük latinos formában honosodott meg Olaszország határain kívül. Ilyenek például: Irnerius és Petrus Lombardus. — Általános elvet és teljes törvényszerűséget a földrajzi és személynevek használatában követni nem lehet. A fordítás az olasz eredetinek teljes és változtatás nélküli szövegét adja. Szükségesnek látszott mégis egyes olyan fogalmak megmagyarázása, melyek az olasz olvasó előtt ismertek, magyar olvasó előtt azonban nem azok. Egy-egy mellékmondattal meg kellett magyarázni azt is, mit értenek az olaszok egyes földrajzi jellegű elnevezések alatt, amint magyar vonatkozásban is a külföldieknek meg kell mondani, hogy mi a Sárköz vagy Mezőség. Ezen túlmenően a fordító csak egyes magyar