Vargha Gyula: Barsi József l. tag emlékezete. (1810-93.) (Budapest, 1897)
BARSI JÓZSEF EMLÉKEZETE. 1810—1893. férfiú, kinek emlékét ez órában megújítani kívánom, nem tartozik irodalmunk halhatatlanjai közé; egyszerű, szerény munkása volt a magyar tudományosságnak. De a kivételes nagy szellemek mellett nincs-e szüksége a nemzeti művelődésnek a hű és buzgó munkások soraira is, kik a közönségesnél nagyobb tehetséggel, nemesebb becsvágygyal, több idealismussal, mindig, mindenütt híven, lelkesen betöltik helyüket s nemesebb tartalmat adnak közéletünknek ? E hű és igaz munkások egyike volt Barsi József. Lelkében a tudás kiolthatatlan szomja égett; tiszta, világos elméje mohón szívta magába az ismereteket, szívében pedig, erős magyar hazafisággal párosulva, a keresztyén hit hamisítatlan morálja, a bántalmakat is megbocsátani tudó emberszeretet lakott. Tehetségünket, hajlamainkat az alkotó kezéből ingyen ajándékul nyerjük; jellemünk alakításában, bár min magunk is munkálhatunk rajta, nagy része van a nevelésnek, nagy részük van a körülményeknek. Barsi is a gondviseléstől nyerte harmonikus szép lelkét, tudvágyó elméjét s a gondos szülők szeretetteljes példája rakta le szivében a szilárd erkölcsi alapot. De hogyan szívta magába az erős magyar hazafiságot ő, ki származásra nem volt magyar, kit a körülmények inkább taszítottak, semmint vonzottak s kinek sokáig még a magyar nyelvet megtanulni sem nyilt alkalma ? Hogy a beszterczebányai egyházmegye német nevű, német ajkú kispapjából, kit magyar társai a pesti papnöveldében németnek, tótnak gúnyoltak, lelkes magyar író lett, ki a vérbiróság előtt tett hitvallást magyar hazafiságáról s Olmütz kazamatáiban hat hosszú évig csörgette a bilincset, abban az érdem egyedül az