Koszorú, 1864. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)
1864-02-14 / 7. szám
146 a mi után vagy a minek csak csekély része után sóvárog a szegény, vagy mivelhogy ő már rég megunta azt, a minek ez még örülni képes. — Az orrnak fintorgatása, láthatólag vagy észrevétlenül, azon arczjáték, mely a blashtát rendesen kiséri, mintha szagló műszerét bántva érezné. — Tégy eléje valamely ritka csemegét, büzlölgetve nézi, mint rég megunottat. Legfölebb ilyesmit dunnyog rá: „Bécsben ez hétköznapi eledel.“ Tégy előtte valamely igénytelen tréfát, habár az az egész társagot hangos vidorságra gerjeszti: ő nem nevethet veletek kedélyesen, legfölebb hidegen mosolyog a naivságon, mely olyasmit nevetésre méltónak talál! Nyilváníts jelenlétében valamely komoly gondolatot, hallgatni fog ; előtte már semmi sem lehet új, nem helyesli, nem ellenzi, nem törődik vele. Mi köze hozzá ? Ő már végzett magával, meg van állapodva, oda jutott a kétségbeesett egykedvűség nyugalmas kikötőjébe. Azt gondolja magában a mit Pilatus monda: „Mi az igazság?“ Kába, ki még annak kitalálásán fáradozik. Ilyféle érzetek támadhatnak ugyan a magasabb miveltségű egyén kebelében is, különösen olyatén környezetben, mely az ő miveltségi álláspontjához nem méltó. Csakhogy az igazán mivelt lelkűt az elfásulástól mégis megóvja az ő lankadatlan előre törekvése s egy előtte még szent távolban lebegő eszmény felé sóvárgó ügyekezete; mig ablasirt, mintegy megállapodva valamely alanti fokozaton, azt az örökké kielégíthetlen haladás szükségét többé nem érzi szivében. A megelégültség elemét senki sem fogja józanul az irigyelhető állapotok közé számítani. Ha az éhséggyötörte koldus boldogulja vagy megirigyli a gazdagnak hását, mert annak módjában áll jóllakhatni— épen nem felötlő; mert bizony a gyomor éhsége nem csekély baj. De különböző az elmének s kedélynek éhe és szomja. Ez mindenkire valami buzdító s jótékony hatást gyakorol; a nemesebb kedélyűre s a miveltebb lelkűre nézve pedig épen alapföltétele a valódi létnek. De a fásult lelkű nélkülözi e jótéteményt, s már csak ennél fogva is mily szánalomra méltó. A kereskedőt, ki idő előtt nyugalomra bocsátkozva szerzeményét élvezgeti, ahelyett hogy tovább üzérkedve azt gyarapítani igyekeznék, mondhatni kényelmesnek : — a hőst, ki inkább kiván nyert babérain pihenni, mintsem új diadalmakért tovább küzdeni, mondhatni resznek, s mindkettőjüket gáncsolhatni idő előtti megelégedések miatt; ellenben a blashtát szánnunk kell nyomorultsága miatt, mert nem képes örülni ott, hol mások örvendnek; mert az életörömöken már túl tette magát, már azok múltjába esnek; a jelen és jövő azoknál jobbat, vagy csak oly jót sem nyújthat neki többé; ő az egész életkorára mért osztályrészt tékozlóként már élte első negyedében elpazarolta. Hol a természetszerűleg fejlődött ifjú örömteli kedélylyel ujjong föl, valahányszor az élet valamely új, előtte addigran még ismeretlen kellemet fejt elő a természet vagy művészet vagy tudomány mezején: ott a fásult csak az élet örökös egyformaságát látja, és sóhajt annak szegénysége és saját unalma közt. De ha némi becsülettel s őszinteséggel viseltetik önmaga iránt, legalább titkon be fogja vallani, hogy az ő legbensőbb érzete azt a felajongót, kedélyes örömrivalgót, kit korlátoltsága, vagy épen bárgyúsága miatt megszán, a vidámság iránti fogékonysága miatt egyszersmind irigylésre méltónak véli. De tán ez a blassztság, mely az általa megszállottat földi elveiben károsítja, annál inkább elősegíti szellemüdvében? Majdnem úgy látszhatnék, mert olykor mintegy hasonlít a megelégedéshez, de aligha méltán. A megelégedés boldogság s erény, míg az elégedett az ő tekintetét a külvilágra irányozza, s magát kevesbbé boldoghoz hasonlítgatván hálára gerjedez, a helyett hogy a boldogabbal hasonlitkozva az által irigységre fakadna. Ellenben az önelégültség nem boldogság, még kevesbbé erény. „Nem mintha azt már elértem volna “ E gondolat szerénységben tart s egyszersmind előre hajt. A blashtát pedig legalább is súlyos kisértet környezi, hogy magát