Kritika 7. (1969)
1969 / 11. szám - Fekete Sándor: A követhetetlen
mögötte! Sokszor emlegetjük választási bukását, különböző konfliktusait, de ezek sem teszik vitássá a lényeget, azt, hogy a költő jól ismerte a magyar valóságot, és percnyi pontossággal tudta, mikor érkezett el a forradalom ideje. Egy maroknyi merész csapat csírájában elbukó kísérlete az egyik oldalon, egy egész nemzet másfél éves szabadságharca a másik oldalon — mérjük fel e különbséget, mielőtt Petőfi magatartásának világtörténelmi párhuzamait keressük. E magatartás forradalmi volt, de nem forradalomcsináló. Tegyük fel, hogy Metternichék gyors reformokkal elejét veszik a forradalomnak ... Petőfi jelleme akkor sem változik meg, forradalmár marad, kitart magyar és egyetemes céljai mellett, de — állítom — nem fog a nép nélkül, a nép ellenében barrikádos kalandokba bocsátkozni. Eszméiben meg nem alkudott, de a valóság követelményeihez tudott igazodni. Azért tehát, mert a jelenlegi Magyarországon semmiféle forradalmi helyzet nincs, még nem kell megtagadnunk „a Petőfi Sándor-i magatartást”, hiszen annak nem a mindenároni forradalomcsinálás, hanem az értelmes forradalmiság a lényege. A különböző vallások és vallásos jellegű mozgalmak mindig is azt hirdették, hogy velük kezdődik a történelem, minden ami előttük volt, érvénytelen. Napjaink emberei azonban most már világnézeti irányzatoktól függetlenül is úgy kezdik érezni, hogy korszakunkkal valami olyan új kezdődött, aminek semmi köze a régihez, minden korábbi norma megsemmisült, túllépett a történelem minden tegnapi eszményen. Én azonban úgy látom, hogy a história tagadhatatlanul meggyorsuló futása közben sem dobálja el minden régi holmiját. Az emberiség nem is maradhatna fenn, ha nem ragaszkodna bizonyos öreg eszményekhez. Ilyen eszmény az igazat, szépet akaró, érte kockázatot vállaló forradalmár. Valóban „túllépte” ezt a „magatartásformát” a történelem? Nem hiszem. Csak átmenetileg módosította helyzetét, funkcióját. A férfi, akinek elve van és hite, nem fog kiveszni a történelemből. Illyés írja az Igaz Szóban is: „arra, hogy miként kövessen valaki egy szép, tiszta, egyenes utat az életben, arra példát a mi Petőfink adott, ez az ő egyedülisége, szinte az egész világirodalomban.” Örüljünk hát, hogy van ilyen Petőfink, s ne azt bizonygassuk az ifjúságnak, hogy az ő útja követhetetlen — különben is: minek tengerbe vederrel hordani a vizet? —, hanem minden kínálkozó alkalommal mutassuk fel igazi képét: íme, a férfi! 5. De férfi volt-e csakugyan? Hátha csak egy csodálatos kamasszal van dolgunk, kinek nem is volt ideje megérni, s ennélfogva a komoly felnőttek eleve felmentetnek attól, hogy ezt a kihívóan utánzásra biztató magatartást komolyan vegyék? Hiszen maga a költő is csak gyerekes hiúságból ment a halálba!? Már Illyés jogos ítéletet mondott az ugratókról, akik 48 szeptemberében a csatatérre sürgették a költőt, újabban Benjámin László írt indulatos, szép verset a „halhatatlanokról”, akik a szabadságharc kirobbanását is a legigazabb szabadságharcos gyalázására akarták felhasználni. Méltán bírálja az ugratókat Németh László sokat vitatott drámája is. De a műhöz fűzött magyarázatok már több kételyt ébresztenek. Épp ezért ne a drámával foglalkozzunk itt — a Petőfi Mezőberényben, mint minden igazi írói alkotás, különben is sokkal több valamely tézis illusztrációjánál —, hanem Németh idevágó tételével, amelynek népszerűsége, miként az emlékszámok írásaiból is kitűnik, már elérte azt a fokot, amikor hatásán érdemes elgondolkodni. Németh így ír Petőfi csatatérre indulásáról: „Ha egy olyan érzékeny lelkiismeretű,