Kritika 7. (1969)
1969 / 11. szám - Fekete Sándor: A követhetetlen
Az egyre népszerűbb analógia érezhetően nemes szándékból fakad. S a cél érdekében el is tekinthetnénk attól, hogy Petőfi nem írogató forradalmár volt, hanem forradalmi költő, s mint ilyen, a világirodalom egyik legnagyobbja. „Méltó kortársa” lenne-e Guevarának? Ne firtassuk az ilyen kérdésekben kifejeződő értékszemléletet sem. Maradjunk a lényegnél. Ha Petőfi számunkra mint pre-Guevara érdekes és modern, milyen tanulságot vonhatunk le mindebből? Amennyiben következetességre is törekszünk, nem csupán szép szavakra, csak két lehetőség kínálkozik: vagy elmegyünk Bolíviába, Vietnamba s más forró helyekre szervezni a „földrészek forradalmát”, vagy.. . vagy itt a Duna—Tisza táján kezdeményezünk valami csinos kis gerillaháborút. Mivel ez utóbbi ötlet tréfának is komolytalan, némi realitása csak az első eshetőségnek van. De egy egész nemzet költői elmehetnek-e más országokba forradalmárkodni? Aligha. Amit az is bizonyít, hogy noha akadnak, „guevarás” költőink, tudomásom szerint még egyikük sem ragadott géppisztolyt, s nem kért útlevelet, mármint arrafelé, ahol éppen zeng az ég. Ilyen körülmények között, bocsánat a nyers szóért, ez az éteri nonkonformizmus hamar kifáradhat, s pihenőül önmaga ellentétébe csaphat át. De ha ez nem is következik be, gyakorlatilag semmire sem megyünk Petőfi gyevarásított modernizálásával, attól, hogy a Hungária-kávéházban egyre többen ábrándoznak a dzsungelháborúról, Hungáriában még semmi sem változik meg, a jó nem javul tovább, a rossz nem gyérül egy fikarcnyit sem. 4. Gyurkó László, mintha csak az ilyen hőemelkedéses romantikát akarta volna lehűteni, végiggondolva a valóságos lehetőségeket, az ellenkező következtetésre jutott: „... nem vettük észre, hogy a kor és a követelmények alapvetően megváltoztak, s a Petőfi Sándor-i magatartás itt, ma, a most eszmélőknek legfeljebb történelmi példa, de nem követhető út. A magatartásformát, melyen forradalmárok generációi nevelkedtek, túllépte a történelem.” (Népszabadság, 69. 7. 5.) A Guevara-párhuzamot Gyurkó is elfogadja, s megvallja, hogy szíve szerint követné őket „Dél-Amerika őserdeibe, Afrika néger falvaiba, az indonéz szigetekre, mindenhová, ahol a »szent világszabadság« nevében várják a Petőfi Sándorokat és Che Guevarákat”, de, szíve ellenére mégsem megy, mert az ilyen tett „romantika lenne”, „menekülés lenne” a saját feladatai elől. Gyurkó azzal fejezi be cikkét, hogy egyelőre keresi a helyes utat. „Ha hitetlen lennék, alighanem beletörődnék, hogy nincs ilyen út. Hívő vagyok, kutatok.” Nem tudhatom, hogy végül is mit fog találni Gyurkó László, de szívből egyetértek a talajtalan romantika ellen érzett indulataival. És elismerem érdemét — elsőnek mondta ki nyíltan és köntörfalazás nélkül azt, amit sokan mások csak gondolnak vagy baráti körben árulnak el: Petőfi „legfeljebb történelmi példa, de nem követhető út”. Az őszinte nyíltság sokszor rokonszenves, ez esetben pedig hasznos is, mert a vitát az éteri frázisok egéből lehozza az adott valóságba. Az első kétely azonban épp ott támadhat, hogy Gyurkó ezt a valóságot mintha túlságosan is változtathatatlannak tekintené. A második kételyt az indokolja, hogy Gyurkó túlzottan is a forradalomcsinálást látja a „Petőfi Sándor-i magatartás” lényegének. Nem vagyok a bolíviai viszonyoknak olyan avatott ismerője, mint mondjuk guevarás költőink, s így nem merek véleményt mondani arról, mennyi önáltató illuzionizmus volt Guevarában. Azt azonban tudom, hogy Petőfi — illúziói ellenére — nem volt illuzionista forradalomcsináló. Azon az emlékezetes márciusi hajnalon kevesebb emberrel indult el az utcára, mint Guevara a bolíviai dzsungelba, de délutánra húszezer ember állt