Kritika 8. (1970)
1970 / 1. szám - Almási Miklós: Groteszk rekviem
ALMÁSI MIKLÓS Groteszk rekviem Csurka István: Ki lesz a bálanya? Nem Csurka színpadán kártyáznak először cselekmény helyett, s nem is ő az első, aki elnéző atyai jóindulattal igyekszik bevezetni a természetesen naiv nézőt egy szerencsejáték, egy morfiumpótló szenvedély, egy önpusztító titok morált és zsebeket egyaránt kiürítő izgalmába. Cinikus vagányokat, széteső jellemeket is láttunk már színpadon, az önpusztítás aszkétáit is — ha máshol nem, Sarkadinál. Ehhez járul még, hogy a darab nincs is befejezve, hiszen a zárójelenet hitelképtelen, mivel egy jó szándékú, de épp ezért drámaiatlan deus ex machinával akar rendet teremteni, vagy pontot tenni a játék végtelen mondata után — s csak a főhős, Czifra öngyilkossága billenti helyre úgy-ahogy a már-már végképp elvesztett egyensúlyt. Sok tehát a hendikepp, — a mű mégis eredeti, sőt hosszú idő óta az első olyan társalgási dráma, melynek felszíni közege alatt egy forró emberi konfliktusanyag fortyog, mindazzal a társadalmi tenyészetű vírusanyaggal, amelyre csak a blöffök és licitek áttételén keresztül lehet következtetni, — és ami nemcsak Csurka színpadán van jelen. Már az a cinikus gátlástalanság is új, ahogy a pókerparti önnön logikájánál fogva drámai cselekménnyé lép elő. Csurka főszereplője a hazárdjáték maga, melynek csupán kellékei a figurák, akik a játék bűvöletében kelnek életre, s akik szinte puritán öngyötréssel engedik lelküket, egyéniségüket és zsebüket kiforgatni, átlényegíteni önmagukat — játékképtelen megszállottakká. A darab először itt fogja meg a nézőt: a züllés aszkézisét látja, a hagyományos — talán Mikszáth óta megcsontosodva — kedélyes társas foglalatosság helyett. Figurái ugyanis nem társasjátékot játszanak: társtalanságuk köti egymáshoz őket, és lapjaikat a játékképtelenség bizonyítékaként, ettől űzetve dobálják a zöld asztalra. A póker — okítja a nézőt Csurka ironikus keserű kommentárjaiban — olyan játékmódét, melynek természetrajza megköveteli, hogy ki-ki csak magára utaltan játszhatja, csak a teljes magány és közösségből való kizártság révén vehet és adhat lapokat — ám ezt a játékbeli társtalanságot csak a többiek részvétele révén szenvedheti és élvezheti végig. Ez a technikai fikció leplezi el a magányt: négyen kell asztalhoz ülni, voltaképpen közösségbe kell beilleszkedni, hogy aztán e látszat árnyékában és ennek oldozó önélvezetében még magányosabbá váljék az ember. Ezek a figurák gondjaik és titkolt reményeik, szégyellnivaló csődjeik és mással meg nem osztható vágyaik szkafanderében ülnek az asztal körül, és ezt a fojtogató magukba zártságot éppúgy szenvedik és sóvárogják, mint a játék társas jellegének látszatát, e látszat magányt áldozó hazugságát. Az aszkézis, a züllés puritán sóvárgása, a hamis megváltó, a játékmámor szenvedélye már ebben a felszíni benyomásban is lenyűgözik a nézőt, hiszen mindez lezser természetességgel, cinikus-groteszk gesztusok, bemondások, néha keserűen mulatságos jelenetek áttételében derül ki : a főszereplő, a póker mozgatja a szereplőket, a nézőnek csak arra a kérdésre kell feleletet keresnie, hogy vajon a pókert magát mi mozgatja? A lapkombinatorikába zárt fondor szerencse mindent kiforgat: a zsebeket, a lelkeket, a maszkokat és elveket, majd a cinizmus és a kiégett megnyugvást kergető Kritika