Kritika 8. (1970)
1970 / 1. szám - Almási Miklós: Groteszk rekviem
reményt is. Ez a trükk azonban már nem a póker kelepcéje: Csurkáé. Dramaturgiája a többszörös leleplezés, a figurák nyíltszíni személyiségcseréjének kíméletlen bemutatása, a rájuk rakódott rétegek fokozatos lehántása, mígnem mezítelenné és védtelenné válnak. A játék izgalmában, a forinttételek profán vitájában előbb csak a rutincinizmus látszik, a normál állampolgárt lenéző, jón-rosszon túlemelkedett ideálellenesség, a vaskos forintrealizmus. Ez a profán forintelvűség persze a játék kelléke, senki sem veszi komolyan — felhangjaiban mégis több, mint a pókerparti hangulata: már itt feltűnnek a társadalmi implikációk, a tűnt ideálok helyére betüremkedő emésztetlen realitás, forinton mérődő sikerszemlélet, és kudarcfélelem. Ezek a társadalmi utalások persze csak sejtődnek, mégpedig az egyes figurák kontrasztosan felépített jellemének és játékképességének áttételén. Itt, a zöld asztalnál az a nagy fiú, aki nyer, és azon röhögnek, aki bálanya marad, a sikerélmény fontosabb a forintnál, legfeljebb a győzelem abban mérődik. A ma esti „nagymenő” Czifra, aki ugyan „négerként” ír, és mint mondja „lelke verejtékével” keresi kenyerét, ma este azonban nagy pénzzel ül le az asztalhoz, és így övé a világ. (A kontraszt itt is mesteri: ki hinné, hogy épp ő, a „menő”, a royal floss tulajdonosa, öngyilkos lehet?) Abonyi, mint mindig, most is facér, ám épp ezért mindenáron nyerni szeretne, de akár csak az életben, mennél elkeseredettebben akar — annál többet veszít, s legfeljebb közismert műsoraival untatja partnereit, majd hisztis zsarolásaival teszi tönkre az amúgy sem világos hangulatot. Fény, a matematikus rutinból kártyázik, rutinból kap csömört is, majd ugyanilyen rutinnal lendül át a csömör holtpontján, s örül annak, hogy a társaság rossz lelkiismerete lehet. Csüllögh viszont a többiek lappangó és elfojtott rosszérzéseinek ellenpólusa: valami eufóriás emelkedettségben dobálja lapjait és százasait, talán ő az egyetlen, aki nem is érzi, hogy valami baj van. Ami kezdetben elrejtőzik a karakterkülönbségek mögött, az váratlanul robban elénk: egy rossz lapjárás hirtelen lerántja a cinikus álarcokat, elmúlik a morfiumkábulat időleges érzéstelenítése, és ki-ki más érzékenységgel ugyan, de megsejti, hogy a lapok és zsetonok, százasok és adósságtételek piramisát önmaguk elől menekülő rabszolgákként építik. Egy lassan életformává merevült nihil tekint rájuk, először csak egymás szeméből : ekkor ugyanis még elegáns kárörömmel lehet nevetni a másikon, de mikor a vesztes és vele a csömör is néhányszor körbejárt, úgy ez a tekintet már önmagukat is átfúrja, és ekkor már elvész az önfelmentés reménye is, csak morális vesztesként , önelvesztőként lehet felállni a szétdúlt asztaltól. A formális önfelmentés biankó lapja ugyanis egy darabig együtt forog a többi kártyalappal: sajnos nem élhettük a magunk életét, nem engedte a társadalom, a kor, a többiek — ezért kell tehát ez a zsibbasztó póttevékenység, ez az ön- és egymást tépő játék. Az önfelmentés logikája itt aztán valami zavaros revánsvételbe fut ki: Czifra, Fény és Abonyi nemcsak forintban licitálnak egymásra, hanem életformában is: ki tudja jobban tönkretenni életét, ki tud jobban elzülleni, mélyebbre süllyedni. Mintha ezzel lehetne bosszút állni valakin, valamint a többieken, a normálisok konzorciumán, a nagybetűvel írott társadalmon. A formális önfelmentés és jogosnak vélt bosszú árnyékában tenyészik ez a vidám, cinikus tartás is, míg Czifra, akinek a legjobb lapjárása és legtöbb pénze van, egy kíméletlenül őszinte gondolat gombostűjével szét nem pukkasztja ezt az illúzió-léggömböt: „Nem olyan tragikus ez, gyerekek. Benneteket most az a kérdés izgat, hogy tehettek-e róla, hogy így elhülyültetek. Hát én megmondom, fiúk, és ezzel szeretném, ha egyszer s mindenkorra megoldottnak tekinte-