Kritika 9. (1971)

1971 / 1. szám - Sőtér István: A szintézis új lehetőségei

SŐTÉR ISTVÁN A szintézis új lehetőségei 1. Az összehasonlító irodalomtörténet valamikor önálló ágazatot képezett, ma azonban kérdései már összeolvadnak az egész irodalomtudomány elvi és módszertani kérdései­vel. Az összehasonlító módszer nem áll többé külön, s az, amit a szó régebbi értel­mében lehetett összehasonlításnak nevezni, annyira részletkérdéssé vált, hogy művelése aligha teszi lehetővé az irodalomtudomány mai, legfontosabb kérdéseinek megköze­lítését. Az olyan komparatisztika, mely hatások kibocsátását és befogadását vizs­gálja, jogosult marad ugyan továbbra is, és tanulságos eredményeket is hozhat, de semmiképp sem tarthat igényt arra, hogy különálló tudományággá váljék. A komparatisztika terminusának egykori értelme ma már nem fejezi ki az iroda­lomnak azt a felfogását, melyet a mai „komparatisták” műveikben gyakorlatilag érvényesítenek. Mert a komparatisztika fogalma újabban az általánosságra, a világ­­irodalmiságra való törekvést jelenti, s az irodalmak „összehasonlításának” régebbi eljárásait a mai gyakorlatban azok szembesítő, együttes vizsgálata váltotta fel. Esz­ményi célját, tehát valamennyi irodalomnak együttes vizsgálatát, persze, az irodalom­­tudomány sohasem érheti el, mert akárcsak valamennyi európai irodalomnak együt­tes és alapos vizsgálata is emberileg aligha valósítható meg. De már maga az igény, hogy egy-egy nemzeti irodalom keretein túljussunk, s az irodalmi jelenségek, irány­zatok érvényesülését, módosulásait több irodalomban együttesen szemléljük : jelentős változást és előrelépést jelent az irodalmak hagyományos, tehát egyetlen nemzeti irodalomra szorítkozó vizsgálásához képest. De még maga az eszményi cél is megközelíthetővé válik, ha a mai értelemben felfogott összehasonlítás terén sikerül a kollektív munka új megoldásait létrehoznunk. Elképzelhető olyan műhely, melynek tagjai különböző nemzeti irodalmak szakértőiből kerülnek elő, de olyan szakértőkből, akik valamely közös elv alapján vizsgálják az általuk ismert irodalmat vagy irodal­makat. A közös elv lehetővé teszi e szakértők együttes munkáját, fölismeréseik, megállapításaik kölcsönös szembesítését — e szembesítés révén az új összefüggések közös fölismerését —, s végül is, a kezdetben még egymástól különálló, egymással látszólag össze sem függő jelenségek szintézisbe hozását. A világirodalmi vagy általános irodalmi módszer tehát bizonyos szinten túl közös, kollektív műhelymunkát igényel. Ezek a műhelyek létrejöhetnek egyetlen ország szakembereiből, s az irodalomtudósok nagy száma, képzettségük sokfélesége pl. akár a Szovjetunió, akár az Egyesült Államok területén, külföldi szakemberek bevonása nélkül is lehetségessé teszi ilyen műhelyek létrehozását. Mégis, a legjobb kollektív műhelyt talán a különböző nemzeti irodalmak olyan szakértői hozhatnák létre, akik a maguk nemzeti irodalmának alapos ismerete mellett áttekintéssel, ismerettel bírnak néhány más irodalom területén is. A világirodalomra, az irodalom általánosabb, szélesebb területeire irányuló kutatás tehát nemcsak a céljaiban válnék nemzetközivé, hanem a résztvevőiben, a szervezeté­ben is.­ ­ Kritika

Next