Kritika 9. (1980)
1980 / 3. szám - T. T.: Hernádi Gyula: Lélekvándorlás - -szakály-: Barta Gábor: Az erdélyi fejedelemség története - Sz. K.: Petőfi Sándor: Bánk bán; Móricz Zsigmond: O mors, bonum est judicium tuum - -horpácsi-: Gerő János: Öt szomszéd és a többiek - Fókusz
sz Hernádi Gyula: LélekvándorlásA takarékosság jegyében született Hernádi Gyula új színdarabja. Díszletként mindössze egy ágy és két hokkedli kell hozzá — letakarva pár méter textíliával —, s a Játékszín színpadán már így is csak bukdácsolni és téblábolni tudnak a szereplők. Az ágy elég tágas, azon lehet ülni vagy hemperegni. Hernádi a groteszk történelmi oknyomozás, a tudományos fantasztikum és a szexuálpatológia elegyéből állított elő félfelvonásos színművet, ezt beszorozta néggyel, bőkezűen némi ráadást is hozzácsapott , majd a Hasfelmetsző Jack és a Mata Hari óta tartó „cirkusz és varieté”-korszakának e termékét rendezőként tálalta a közönségnek. A Lélekvándorlásban semmiféle lélek nem vándorol senkiből senkibe, a jeleneteknek csak annyi közük van egymáshoz, hogy két férfi és egy nő játssza valamennyit. Komolyan venni ezeket a szituációkat csak akkor lehet, ha az ember nem veszi komolyan önmagát. Lehet, hogy Hernádinak épp ez a célja? Tagadhatatlan, hogy a semmivel bravúrosan és szellemesen gazdálkodik, s van legalább egy olyan ötlete — elmondani tilos! —, amely emlékezetessé teszi az estét. A darab eddigi kritikái mind ironikus hangnemben fogantak — az viszont figyelmet és elismerést érdemlő komoly tény, hogy egy magyar író végre maga rendezte meg a saját darabját. Hernádié az úttörés bátorsága. Színészei — Torday Teri, Iglódi István és Harsányi Gábor — tehetségüket, jókedvüket, Hernádi-ismeretüket és tapintatukat latba vetve segítették át a kezdeti nehézségeken. Színre lép két táncos és két törpe is. Utóbbiak kapták a testreszabott szerepeket. Ezék középkori fejlődése nem termelte ki a majdani különválás csíráit. Erdély erőszakos különválasztásának előfeltételei csak fokozatosan, az egész térség erőviszonyainak átrendeződése nyomán teremtődtek meg. Miután az önálló Magyarország elbukott, a belső öszszetartó erők felmorzsolódtak s a két, hazánk területén vetekedő nagyhatalom — a Habsburg és a török birodalom — között egyfajta borulékony erőegyensúly jött létre. Csakis ekkor parancsolhatta életre I. Szulejmán, természetesen saját politikai elképzelései szolgálatára, azt az új államalakulatot, amelyet egyébként a kényszerrel „önállósítottak” is csak átmeneti képződménynek tekintettek. Az új állam első évtizedei a királyi országrészszel való újraegyesülési kísérletek jegyében teltek el, s az erdélyiek végül is sohasem szűntek meg teljesen magukat a magyar integritást szimbolizáló korona alattvalóinak tekinteni. Az erdélyi tudatnak ez az integratív rétege — amelyre csak később rakódott rá, jórészt kényszerből, a különállás hasznosságát hangoztató másik ideológia — lett aztán a záloga annak, hogy Erdély, persze szűk korlátok közt, az egész török korban megmaradhatott az általános magyar politikai érdekek hordozójának és biztosítójának. (Gondolat) — szabály — Petőfi Sándor: Bánk bán, Móricz Zsigmond: O mors, bonum est judicium tuum Van valami izgalmas abban, amikor nemcsak nyomtatásban olvashatjuk egy nagy író alkotásait, hanem kéziratából böngészve ismerhetjük fel a talán már ismert szöveget, követhetjük az alkotó folyamatot, ahogyan egy-egy kifejezés véglegessé vált a műben. Ezt a különös feszültséget, az alkotóval való szinte személyes találkozás élményét adja az olvasónak a Petőfi Irodalmi Múzeum gondozásában megjelenő fakszimile sorozat, amelynek két legújabb darabja a címben szereplő Petőfi- és Móricz-mű. E vállalkozás nagy érdeme, hogy a hasonmás kéziratmellékleteken s a kort idéző dokumentumokon túl mindig egy-egy, a művel, ill. az íróval foglalkozó tanulmányt is közöl, amely a lehetséges „miértekre” ad választ. A most megjelent két kötet Kerényi Ferenc Petőfivel és Nagy Péter Móriczcal foglalkozó tanulmányát tartalmazza. Mindkét elemzés célja az, hogy feltárja a művek keletkezésének hátterét és ezzel közelebb vigye az olvasót az írások teljesebb megértéséhez. Ezért vizsgálja Kerényi Petőfi indítékait a Bánk-téma újrafeldolgozásánál, s világítja meg Nagy Péter az összefüggést a két közölt Móricz-novella között. Ezen alapkérdések köré épülnek a tanulmányok sok fontos részproblémát érintve, amelyek elengedhetetlenek a felvetett kérdések megválaszolásához. Ezért vizsgálja Kerényi azt, hogyan alakult a Bánklegenda a történelem során, a Képes Krónikától kezdve Bonfini, Lille, Grillparzer, Kisfaludy Sándor feldolgozásain keresztül egészen Katona, ill. Petőfi Bánkjáig; azt, hogyan alakították, változtatták a különböző korok, érdekek, a társadalmi körülmények, erkölcsi nézetek; hogyan, milyen értékhangsúllyal jelent meg Bánk, Endre, Gertrudis alakja a legendaváltozatokban; ki a bűnös, s bűnhődik-e Bánk. (A téma ilyen feldolgozása érdekfeszítően mutatja meg, milyen különböző felfogások megjelenítője lehet ugyanaz a történet.) S ezért foglalkozik a 48-as állapotokkal, a vers keletkezése előtti körülményekkel, s kutatja, miért kell Petőfinek 1848 májusában Gerő János: Új szomszéd és a többiek Gerő János novelláit olvasva-az az olvasó érzése, hogy ezeket a történeteket már olvasta valahol. Márpedig ez az érzés kifejezetten kellemetlen, mert új élményeket várunk egy novelláskötettől, s nem azt, hogy régieket azonosítsunk. Némi töprengés után arra is rádöbbenünk, hogy honnan, miért is van ez az érzés. A szerző a legnehezebb, a legtöbb buktatót-csapdát rejtő megoldást választotta: a közhelyt fogalmazza meg novelláiban. Hogy ebből születhet remekmű is (lásd Boccacciótól Maupassant-ig, Csehovig a világirodalom klasszikusait), azt itt nem kell bizonygatni. Nem feladatunk — terünk sincs erre —, hogy kifejtsük, mi is szükségeltetik a remekműhöz. Mindenesetre annyit elfogadhatunk, hogy az életismeret — ezt ugyanis nem lehet elvitatni a szerzőtől — önmagában kevés. Gerő János minden sora mögött érezhetjük az élményt. Ez többnyire személyes — az ezekből született írásai líraiak, intimek, de sok az átvett, hallott történet, amit már kevesebb sikerrel tud megformálni. Szándékuk szerint igényesek, kulturáltak ezek az írások is, de kimódoltak is, irodalmiaskodók. Minden mondat, minden történet szabályos, „kerek”, valamilyen poénnal végződik, ahogy ez a nagykönyvben meg van írva. Csak éppen az a mélység és feszültség hiányzik belőlük, ami az előadást egyénivé, a már máshonnan ismert történetet újszerűvé teszi. Példaként éppen a címadó írás kínálkozik. Az italozó, kiérdemesült járási vezető kinézi magának a kadarszállási Petőfi téesz elnöki állását. Hogy elfoglalhassa, előbb el kell távolítani az elnököt és a főkönyvelőt. Be is indul a gépezet, értsd a rágalomhadjárat, a téesz vezetői ellen. Ha van közérdekű téma, akkor ez a hatalom és a hatalommal való visszaélés, a demokrácia megcsúfolása az. Az olvasó öröme mégsem teljes, mert szinte már a körülményesen indított expozíciónál tudja a végkifejletet: a gonoszak megszégyenülnek, győzedelmeskedik az igazság és a közösség akarata. Mint a népmesében. Holott nagyon is jól tudjuk, hogy „kint az életben” semmi sem olyan gyönyörűen lekerekített (pl. nem tanúja „véletlenül” minden disznóságnak egy ügyész...), mint egy vezércikk. Van viszont a kötetben néhány hangulatos és balladai tömörségű írás. Ilyen pl. a Guzori, A Liliom, a Legénykék, a Gyilkosság. Ezeken átsüt az élet melege, a leírás az ábrázolás szintjére emelkedik. Ezekre emlékszünk szívesen. Ne legyünk elégedetlenek. A mai válságos (prózaínséges) időben, ha egy novelláskötetben van 4—5 jó írás, az már „eladja a könyvet”... (Szépirodalmi) — horpácsi — Barta Gábor: Az erdélyi fejedelemség története Sokat beszélünk, de a maga összefüggéseiben valójában keveset tudunk a XVI— XVII. századi Erdélyről. Noha, főleg a századforduló táján, hatalmas mennyiségű erdélyi forrásanyag látott napvilágot, a belőle táplálkozó szakirodalom végül is sohasem tudott igazán kibontakozni. Sajnos a helyzet az elmúlt fél században sem sokat javult, jóllehet az „erdélyi kérdés” 1918 óta immár két ország történetírásának illetékességi körébe tartozna. (Amivel persze nem akarjuk azt állítani, hogy a fenti időszakban nem születtek értékes részlettanulmányok.) Régi hiányt pótol hat a Gondolat Kiadó szépen terebélyesedő Magyar História-sorozatának új kötete, amelyben Barta Gábor éppen a „kérdések kérdését”, az erdélyi fejedelemség kialakulásának folyamatát vette beható vizsgálat alá. A szépen megírt, a politika-, gazdaság-, társadalom- és művelődéstörténeti összefüggésekben egyaránt biztosan tájékozódó munka, nagyon helyesen, a mohácsi csatavesztés következményeként értékeli a fejleményeket, amely így, mint a szerző írja, az „akarva-akaratlan, része lesz a másfél évtizede föl-föllángoló Mohács-vitának”. Arra az „aktusra” persze, amely a töröktől függő, ám belügyeit önállóan intéző erdélyi fejedelemséget létrehozta, jobban illenék a csonkolás, semmint a fogantatás és születés kifejezés. Ahogy a konstantinápolyi főmufti 1820-ban megfogalmazta, „Erdély szultán Szolimán találmánya és sajátja a hatalmas császárnak”. S valóban, a Királyhágón túli ré KRITIKA történelmi tárgyakhoz, hősökhöz visszanyúlnia, s jut el annak elemzéséhez, miért éppen így alakul Bánk alakja Petőfi tolla alatt. S ugyanilyen módszeresen keresi Nagy Péter a Móricz-novellákat összefűző életrajzi szálakat, felmutatva a két olaszországi út életrajzi hátterének eltérő voltát, bemutatva az író életének azt a kritikus pontját, amelyhez két nagy egyéniség (Móricz és első felesége) végzetes össze nem illése és szükségszerű összetartozása vezetett, azt a menekülést, amely ebből a válságból kivezethet. E tanulmányok mélyreható elemzései — kiegészítve a kötetekben közölt gazdag képanyaggal, levelekkel és dokumentumokkal — teszik emberközelivé az írókat, írásaikat, s adnak remek kulcsot e művek alapos értéséhez. (Magyar Helikon) Sz. K. 38