Kritika 9. (1980)

1980 / 3. szám - T. T.: Hernádi Gyula: Lélekvándorlás - -szakály-: Barta Gábor: Az erdélyi fejedelemség története - Sz. K.: Petőfi Sándor: Bánk bán; Móricz Zsigmond: O mors, bonum est judicium tuum - -horpácsi-: Gerő János: Öt szomszéd és a többiek - Fókusz

sz Hernádi Gyula: LélekvándorlásA takarékosság jegyében született Hernádi Gyula új színdarabja. Díszletként mind­össze egy ágy és két hokkedli kell hoz­zá — letakarva pár méter textíliával —, s a Játékszín színpadán már így is csak bukdá­csolni és téblábolni tudnak a szereplők. Az ágy elég tágas, azon lehet ülni vagy hempe­regni. Hernádi a groteszk történelmi oknyo­mozás, a tudományos fantasztikum és a sze­­xuálpatológia elegyéből állított elő félfelvo­­násos színművet, ezt beszorozta néggyel, bő­kezűen némi ráadást is hozzácsapott , majd a Hasfelmetsző Jack és a Mata Hari óta tar­tó „cirkusz és varieté”-korszakának e ter­mékét rendezőként tálalta a közönségnek. A Lélekvándorlásban semmiféle lélek nem vándorol senkiből senkibe, a jeleneteknek csak annyi közük van egymáshoz, hogy két férfi és egy nő játssza valamennyit. Komo­lyan venni ezeket a szituációkat csak akkor lehet, ha az ember nem veszi komolyan ön­magát. Lehet, hogy Hernádinak épp ez a cél­ja? Tagadhatatlan, hogy a semmivel bravú­rosan és szellemesen gazdálkodik, s van leg­alább egy olyan ötlete — elmondani tilos! —, amely emlékezetessé teszi az estét. A darab eddigi kritikái mind ironikus hangnemben fogantak — az viszont figyel­met és elismerést érdemlő komoly tény, hogy egy magyar író végre maga rendezte meg a saját darabját. Hernádié az úttörés bátor­sága. Színészei — Torday Teri, Iglódi István és Harsányi Gábor — tehetségüket, jókedvü­ket, Hernádi-ismeretüket és tapintatukat lat­ba vetve segítették át a kezdeti nehézségeken. Színre lép két táncos és két törpe is. Utób­biak kapták a testreszabott szerepeket. Ezék középkori fejlődése nem termelte ki a majdani különválás csíráit. Erdély erőszakos különválasztásának előfeltételei csak fokoza­tosan, az egész térség erőviszonyainak átren­deződése nyomán teremtődtek meg. Miután az önálló Magyarország elbukott, a belső ösz­­szetartó erők felmorzsolódtak s a két, hazánk területén vetekedő nagyhatalom — a Habs­burg­ és a török birodalom — között egyfaj­ta borulékony erőegyensúly jött létre. Csakis ekkor parancsolhatta életre I. Szulejmán, ter­mészetesen saját politikai elképzelései szolgá­latára, azt az új államalakulatot, amelyet egyébként a kényszerrel „önállósítottak” is csak átmeneti képződménynek tekintettek. Az új állam első évtizedei a királyi országrész­szel való újraegyesülési kísérletek jegyében teltek el, s az erdélyiek végül is sohasem szűntek meg teljesen magukat a magyar in­tegritást szimbolizáló korona alattvalóinak te­kinteni. Az erdélyi tudatnak ez az integratív rétege — amelyre csak később rakódott rá, jórészt kényszerből, a különállás hasznossá­gát hangoztató másik ideológia — lett aztán a záloga annak, hogy Erdély, persze szűk kor­látok közt, az egész török korban megmarad­hatott az általános magyar politikai érdekek hordozójának és biztosítójának. (Gondolat) — szabály — Petőfi Sándor: Bánk bán, Móricz Zsigmond: O mors, bonum est judicium tuum V­an valami izgalmas abban, amikor nem­csak nyomtatásban olvashatjuk egy nagy író alkotásait, hanem kéziratából böngészve ismerhetjük fel a talán már ismert szöveget, követhetjük az alkotó folyamatot, ahogyan egy-egy kifejezés véglegessé vált a műben. Ezt a különös feszültséget, az alkotó­val való szinte személyes találkozás élményét adja az olvasónak a Petőfi Irodalmi Múzeum gondozásában megjelenő fakszimile sorozat, amelynek két legújabb darabja a címben szereplő Petőfi- és Móricz-mű. E vállalkozás nagy érdeme, hogy a hason­más kéziratmellékleteken s a kort idéző do­kumentumokon túl mindig egy-egy, a művel, ill. az íróval foglalkozó tanulmányt is közöl, amely a lehetséges „miértekre” ad választ. A most megjelent két kötet Kerényi Fe­renc Petőfivel és Nagy Péter Móriczcal fog­lalkozó tanulmányát tartalmazza. Mindkét elemzés célja az, hogy feltárja a művek ke­letkezésének hátterét és ezzel közelebb vigye az olvasót az írások teljesebb megértéséhez. Ezért vizsgálja Kerényi Petőfi indítékait a Bánk-téma újrafeldolgozásánál, s világítja meg Nagy Péter az összefüggést a két közölt Móricz-novella között. Ezen alapkérdések kö­ré épülnek a tanulmányok sok fontos rész­­problémát érintve, amelyek elengedhetetlenek a felvetett kérdések megválaszolásához. Ezért vizsgálja Kerényi azt, hogyan alakult a Bánk­­legenda a történelem során, a Képes Króni­kától kezdve Bonfini, Lille, Grillparzer, Kisfa­ludy Sándor feldolgozásain keresztül egészen Katona, ill. Petőfi Bánkjáig; azt, hogyan ala­kították, változtatták a különböző korok, ér­dekek, a társadalmi körülmények, erkölcsi nézetek; hogyan, milyen értékhangsúllyal je­lent meg Bánk, Endre, Gertrudis alakja a le­gendaváltozatokban; ki a bűnös, s bűnhődik-e Bánk. (A téma ilyen feldolgozása érdekfe­szítően mutatja meg, milyen különböző fel­fogások megjelenítője lehet ugyanaz a törté­net.) S ezért foglalkozik a 48-as állapotokkal, a vers keletkezése előtti körülményekkel, s kutatja, miért kell Petőfinek 1848 májusában Gerő János: Új szomszéd és a többiek G­erő János novelláit olvasva-az az olvasó érzése, hogy ezeket a történeteket már olvasta valahol. Márpedig ez az­ érzés kifejezetten kellemetlen, mert új élményeket várunk egy novelláskötettől, s nem azt, hogy régieket azonosítsunk. Némi töprengés után arra is rádöbbenünk, hogy honnan, miért is van ez az érzés. A szerző a legnehezebb, a legtöbb buktatót-csapdát rejtő megoldást vá­lasztotta: a közhelyt fogalmazza meg novel­láiban. Hogy ebből születhet remekmű is (lásd Boccacciótól Maupassant-ig, Csehovig a világirodalom klasszikusait), azt itt nem kell bizonygatni. Nem feladatunk — te­rünk sincs erre —, hogy kifejtsük, mi is szükségeltetik a remekműhöz. Mindenesetre annyit elfogadhatunk, hogy az életismeret — ezt ugyanis nem lehet elvitatni a szerzőtől — önmagában kevés. Gerő János minden sora mögött érezhetjük az élményt. Ez többnyire személyes — az ezekből született írásai lí­raiak, intimek, de sok az átvett, hallott tör­ténet, amit már kevesebb sikerrel tud meg­formálni. Szándékuk szerint igényesek, kultu­ráltak ezek az írások is, de kimódoltak is, iro­­dalmiaskodók. Minden mondat, minden törté­net szabályos, „kerek”, valamilyen poénnal végződik, ahogy ez a nagykönyvben meg van írva. Csak éppen az a mélység és feszült­ség hiányzik belőlük, ami az előadást egyé­nivé, a már máshonnan ismert történetet új­szerűvé teszi. Példaként éppen a címadó írás kínálkozik. Az italozó, kiérdemesült járási ve­zető kinézi magának a kadarszállási Petőfi téesz elnöki állását. Hogy elfoglalhassa, előbb el kell távolítani az elnököt és a főkönyvelőt. Be is indul a gépezet, értsd a rágalomhadjá­rat, a téesz vezetői ellen. Ha van közérdekű téma, akkor ez a hatalom és a hatalommal való visszaélés, a demokrácia megcsúfolása az. Az olvasó öröme mégsem teljes, mert szinte már a körülményesen indított expozí­ciónál tudja a végkifejletet: a gonoszak meg­szégyenülnek, győzedelmeskedik az igazság és a közösség akarata. Mint a népmesében. Holott nagyon is jól tudjuk, hogy „kint az életben” semmi sem olyan gyönyörűen leke­rekített (pl. nem tanúja „véletlenül” minden disznóságnak egy ügyész...), mint egy vezér­cikk. Van viszont a kötetben néhány hangu­latos és balladai tömörségű írás. Ilyen pl. a Guzori, A Liliom, a Legénykék, a Gyilkosság. Ezeken átsüt az élet melege, a leírás az áb­rázolás szintjére emelkedik. Ezekre emlék­szünk szívesen. Ne legyünk elégedetlenek. A mai válságos (prózaínséges) időben, ha egy novelláskötetben van 4—5 jó írás, az már „el­adja a könyvet”... (Szépirodalmi) — horpácsi — Barta Gábor: Az erdélyi fejedelemség története S­okat beszélünk, de a maga összefüggései­ben valójában keveset tudunk a XVI— XVII. századi Erdélyről. Noha, főleg a századforduló táján, hatalmas mennyiségű er­délyi forrásanyag látott napvilágot, a belőle táplálkozó szakirodalom végül is sohasem tu­dott igazán kibontakozni. Sajnos a helyzet az elmúlt fél században sem sokat javult, jólle­het az „erdélyi kérdés” 1918 óta immár két ország történetírásának illetékességi körébe tartozna. (Amivel persze nem akarjuk azt ál­lítani, hogy a fenti időszakban nem születtek értékes részlettanulmányok.) Régi hiányt pótol hat a Gondolat Kiadó szépen terebélyesedő Magyar História-soroza­tának új kötete, amelyben Barta Gábor éppen a „kérdések kérdését”, az erdélyi fejedelem­ség kialakulásának folyamatát vette beható vizsgálat alá. A szépen megírt, a politika-, gazdaság-, társadalom- és művelődéstörténeti összefüggésekben egyaránt biztosan tájékozó­dó munka, nagyon helyesen, a mohácsi csa­tavesztés következményeként értékeli a fejle­ményeket, amely így, mint a szerző írja, az „akarva-akaratlan, része lesz a másfél évti­zede föl-föllángoló Mohács-vitának”. Arra az „aktusra” persze, amely a töröktől függő, ám belügyeit önállóan intéző erdélyi fejedelemséget létrehozta, jobban illenék a csonkolás, semmint a fogantatás és születés kifejezés. Ahogy a konstantinápolyi főmufti 1820-ban megfogalmazta, „Erdély szultán Szo­limán találmánya és sajátja a hatalmas csá­szárnak”. S valóban, a Királyhágón túli ré­ KRITIKA történelmi tárgyakhoz, hősökhöz visszanyúl­nia, s jut el annak elemzéséhez, miért éppen így alakul Bánk alakja Petőfi tolla alatt. S ugyanilyen módszeresen keresi Nagy Péter a Móricz-novellákat összefűző életrajzi szálakat, felmutatva a két olaszországi út életrajzi hát­terének eltérő voltát, bemutatva az író életé­nek azt a kritikus pontját, amelyhez két nagy egyéniség (Móricz és első felesége) végzetes össze nem illése és szükségszerű összetartozá­sa vezetett, azt a menekülést, amely ebből a válságból kivezethet. E tanulmányok mély­reható elemzései — kiegészítve a kötetekben közölt gazdag képanyaggal, levelekkel és do­kumentumokkal — teszik emberközelivé az írókat, írásaikat, s adnak remek kulcsot e művek alapos értéséhez. (Magyar Helikon) Sz. K. 38

Next