Kritika 10. (1981)
1981 / 4. szám - Illés László: Ladányi Mihály: Torkomban sóhajokkal - Hermann István - Alföldy Jenő: Gyertyán Ervin: Egy kritikus válogatott szorongásai - Két kritika egy kritikusról
életrajza első köteteit —, ami ennyire megragadott volna, mint ennek a falusi doktornak a históriája. A harmadik darab Egy ember és a többiek. A két első darab polgári levegője után itt megint munkások közt vagyunk. Egy szén- és fatelep párnái lélegzenek itt füstöt, szemetet és port, s ölik magukat az izmaikat faló, keserves munkában hitvány garasokért. A novella kétségkívül kollektív jellemű, de a tömegábrázolás egy individualisztikus figura rajzával egyensúlyozódik ki. A hangsúly Beliczán Rudolfon van, a telep éjjeliőrén, ezen a harmincesztendős, tehetséges, nyugtalan legényen, akit a sors szinte állati sorba tört, s aki álmaival, gerjedelmeivel, színes öntudatával valósággal romantikus alakká nő. Ebben a proletártörténetben nincs immár semmi egyoldalúság. Ha régebben megvádolhattuk Kassákot azzal, hogy egy rossz vonatkozásban respektált „elviség” merevíti el ábrázolásait s visz alakjaiba valami fás szimplaságot, most észre kell vennünk, hogy a humanizmus élő melege, tiszta fénye és feszélyezetlen bátorsága hatja át sorait Nem szocializmusában alkudott meg, hanem művészetét érlelte teljessé. A Három történet szerencsés, jelentős, emlékezetes könyv, íróját mától fogva megint többre kell becsülnünk „néhány vonalnyival.” (Magvető) KARDOS LÁSZLÓ Ladányi Mihály: Torkomban sóhajokkal Ladányi 1974-ben megjelent gyűjteményes kötetét (Se csillaga se holdja) ilyképp “ajánlotta a kiadó a kegyes olvasó figyelmébe: „Érdes indulatisága sohasem merevedett meg..., hovatovább egy valóságosan létező, nem lebecsülendő társadalmi aggodalmat fejezett ki a »konszolidált« körülmények között.” Nem szükséges stiláris analízis alá vonnunk e tamenetsi tametsi óvatosságú megközelítését annak az esztétikai-ideológiai jelenségnek, amelyet Ladányi nevével jegyzünk, s amelynek pontos bemérésére és nyílt szívű vállalására több mint fél évtizeddel ezelőtt még — úgy tetszik — nem volt érett az idő. Azóta újabb három kötete jelent meg a költőnek (Seregek mögött, 1976; Föld! Föld! 1977; s most a Torkomban sóhajokkal, amelyet a kezünkben tartunk). Kérdés: kiteljesedett-e valamilyen irányban, tovább épült-e a MŰ és elmozdult-e közben az illedelmes szonettbe öltöztetett provokatív ideologikum? Mivé lett mára az a „társadalmi aggodalom”, amelyet a „konszolidált körülményekközött” nem lehet lebecsülnünk? Célszerű határozott feleletet adni ezekre a kérdésekre, annál inkább, mivel Ladányi költészete is egyenes válaszokat ad, nem kendőzi el az aggodalmakat, nem pólyálja be a sértő élességű sarkokat; lírája még személyesebbé vált, kitárja magát, költeménye ő maga, szinte mondván: látva lássatok! Ami mindig is megejtő volt Ladányiban: a vegyelemzés sem mutathatta ki a szerepjátszást egy olyan színtéren mozgó költőnél, ahol a díszletek szinte csábítottak a szócsőszerepre, s ahol éppen ezért akut veszéllyé válhatott a monotónia, s a találkozás Don Quijotéval, a nemes lovaggal. Ladányi látszólag egy ügyet vállalt, hangja azonban sohasem vált monotonná, erről gondoskodott az ,,élet sűrűje”, ahová leszállt, s a mérhetetlen gazdagságú forrás, amely bánata kútjából buzgott fel kiapadhatatlanul. Érdes indulatisága valóban nem merevedett meg, de nem is vált hajlékonyan alkalmazkodóvá, nem követte simulékonyan konform s főleg békülékeny módon választott tárgyát. E tekintetben tehát semmi változás, különbéként nincs, nem lehet szó. A létérzékelés dimenziói azonban a személyesség irányában kiterjedtek, s megváltozott a hangszerelés akusztikája, mert megváltozott a társadalmi közeg, amelynek arcába vágta költőnk egykor keserű igazságait. Egykori „kétségbeesett kiáltozása” elhalkult; nagyon találó a köteteim: torkaiban sóhajokkal él a költő; s ha még legutóbbi kötetében is Föld!Föld!-et kiálthatott, mára — úgy tetszik — a felsejlett partokat ködbe vonta a pára ami közelinek látszott, távolabbra úszott el a messzeségbe: „Csak ülök az idő világítótornyában / szemem fölé tartott tenyérrel, / vagy régi térképen kutatok / ködbeveszett szárazföldem után.” Az illúziók indulószövegét — úgy érzi — ma már a pénztárgépek csattogása nyomja el, a Februári énekben frivol kegyetlenséggel vonja be a költőiség ezeréves rekvizátumait az undor nyálkáival. Sok minden kérdésessé vált; a tovatűnt szerelmek édes ízei is megkeserednek, ami utolsó menedék volt egykor, talmivá és érdekké válik az is, a kegyetlen őszinteség a hazugság foszlányait se tűri meg többé. Söntések bádogpultjaihoz húzódott vissza a „közösség”; a magány hívójeleire csörömpölve érkezik a válasz: „Téves!” Panaszszal szól szava: „Ha társat keresni indulok a tömegbe / ezer magányt fogok. Űrtől bűzös szatyorral / vánszorgok sehova kétségbeesve.” A költői szenzibilitás érzéki csalódásáról volna szó talán, egy felfokozott várakozás szükségszerű megcsalattatásáról? Aligha hihető. Költőink panaszos szava őszinte és megrendítő, többet közvetít, mint egyszemélyi üzenetet: „Születtem jónak, jókedvet ízesíteni, születtem színnek, hangnak, tapintás gyönyörének, itt jártam simogatásra kész tenyérrel, az örömet akartam felmutatni vele. De mindig szél fújt és eső esett, bírák, gyámok és őrök ültek mellém. Hát csak a tévelygés örömei maradtak, kocsmák, szerelmek, és persze álmok, hogy eljön az a kor, azért is eljön.” A költemények nem hagynak kétséget afelől, hogy ez a kor nincs látókörelben, de arról is tanúskodnak, hogy nem a cinizmus égette fel sivár tartománnyá az egykor dús mezőket, a lélek változatlanul őrzi az etikum zárt folyószámlájára átutalt ÉRTÉKeit. De egy eddig ismeretlen ellenfél is felbukkant közben a jakobinus kötelékből kilépett költő előtt: az „Örök Halál előjele”. Valamikor a küzdelemre végtelennek tetszett az idő, a harag és megvetés szilajon reccsentek bele a „lágy zenekar”-ba, hetykén hajították oda a kesztyűt a kispolgárrá házasodott forradalmárnak, leköpte költőnk a szemérmetlen hamibasággal hivalkodó státusszimbólumokat, erkölcse a szocializmus erkölcse volt, félelem sehol a szívében, frivol és kihívó hangja pedig a magabiztos partizáné, a sereg mögött haladva is a sereghez tartozó fáradhatatlan harcosé. Most azonban már látható a túlsó határ, a ring be van kerítve, nemcsak a küzdelem célja, a küzdelem lehetősége is kimért. Egy súlyos okkal több a melankóliára, eggyel mélyebb hang a rezignáció húrjain. A zengést még szívet melengetőbbé teszi a költői hangszerelés beágyazottsága a magyar líra Aranytól Radnótiig húzódó vonulatába. A tompított és megtört rímek jelzik, hogy a dal nem önfeledten szól, s egy megsebzett lélekből száll fel. Ladányinál nem a lét-elveszettség avantgardista zaklatottságában fejeződik ki a sikoly, nem is a verbalizmus cinizmusában, hanem az értelmes, szabad diktus és a formák, rímek fegyelmének ölelésében zokog fel a „valami elveszett” fájdalma, elégikus panaszszava.ajon a „hangszerelés lágyabb tónusokra” az oka annak, hogy midőn Ladányi líráját érettebbnek és teljesebbnek tudjuk e kötetében, egyúttal kevésbé sértőnek, kevésbé kihívónak is? öreges bölcsességről szó sincs persze, sem a végső elszámolás még elodázható, most még csak torokszorító sejtelméről. A visszhang változásának oka máshol keresendő. A kritika valamikor a „konszolidált” viszonyok között e költészetben kifejeződő „nem lebecsülendő társadalmi aggodalom”-ról szólt. Gondjaink azonban már rég nem a frizsider-szocializmus aggodalmai többé. Viszonyaink már sokkal bonyolultabbakká alakultak, társadalmunk és érdekviszonyaink sokkal rétegezettebbekké váltak ahhoz az elmúlt évtizedben, hogysem mindez a „konszolidált” jelzővel meghatározható lenne. Az alapvető termelési eszközök köztulajú KRITIKA hona és a piac törvényeinek az alkotó, teremtő, sőt vállalkozó erőket széleskörűen mozgósító hatása, bonyolult dialektikája olyan társadalmi folyamatokat váltott ki és olyan jelenségeket termelt a tudat és a közerkölcs övezeteiben, a szellemi élet egészében, hogy az a „társadalmi aggodalom” fogalmával pontosan már nem jellemezhető. Ez a társadalmi lét és a bonyolultan rétegeződött köztudat ma már nem érzi idegesítő kihívásnak, mint egykor, Ladányi plebejus dohogását, proletár füstölgését; ez a köztudat mintegy integrálta már magába ezt a fajta „rendszerhű ellenzékiség”-et, kedélyesebben erkölcsi jellegűnek, szelídebbnek hallja költőnk egykor élesen metsző szavait. A közeg, amellyel Ladányi perben állt, nem akritika óhajtotta irányban haladta meg önmagát, ezt már csak a Tizenegyedik parancsolat jelezte kegyetlen és világérvényű gazdasági törvények miatt sem tehette volna meg, hanem egy új összefüggések közé került létben alakuló társadalom formájában, amelynek jelenségei ma felfokozott kihívást jelentenek a „Ladányi-pozíció” számára. A jelenkori szocializmus e koordináták közt keresi eszmei identitását; határozza meg azt, ami konstans, s jelöli meg azt, ami képlékeny — és esetleg idegen. E helyzet felismerésének a jelei még nincsenek a kötetbe foglalva, de már benne munkál ennek előérzete. Ha lesz elég erő Ladányiban, hogy újra felvegye a jakobinus kishitű keserűséggel ledobott harci köntösét, hogy társaival együtt megkísérelje megfordítani az „égő lift” futását, akkor kiteljesedik és felszáll még dala, amelyet hallani oly sokan óhajtanak; de ha keserűsége s a személyi lét bekerítettségének tudata a rezignációt táplálja szívében, akkor torkában elhalhatnak az elégikus sóhajok. Költői művének erkölcsi parancsa az előbbi alternatíva választására kötelezik. (Szépirodalmi) ILLÉS LÁSZLÓ Gyertyán Ervin: Egy kritikus válogatott szorongásai Két kritika egy kritikusról G yertyán Ervin Egy kritikus válogatott szorongásai című könyve a szerző vallomásait tartalmazza a kritikusi mesterség mai gondjairól, társadalmi helyzetéről, feladatairól. Gyertyán munkásságának ritka erénye, hogy olyan kritikus, aki a legmélyebben fekvő elméleti problémákkal is szembenéz, amikor konkrét műveket bírál, másfelől olyan teoretikus, aki a legelvontabb esztétikai kérdésekről gondolkodva sem feledkezik meg arról, hogy megállapításainak konkrét műalkotásokra is vonatkoztathatóknak kell lenniük. Ezért közlünk könyvéről két véleményt, amelyek közül az egyik a filozófiai esztétika, a másik a gyakorlati kritika nézőpontjáról méri fel teljesítményét — továbbá azért is, mivel úgy látjuk, hogy ez a teljesítmény mindenképpen megérdemli, hogy kiemeljük a szokványos recenziók sorából. Az itt olvasható vélemények két gondolatát külön is kiemelnénk. Az egyik Hermann Istváné, mely szerint Gyertyán különlegesen élvezetes-érdekes esszéstílusban ír. Hozzátennénk ehhez, hogy nem akármilyen témáról: a kritika helyzete, módszertani kérdései, elvi és etikai problémái régóta a figyelem középpontjában állnak, sok komoly és komor szó elhangzott róluk. Gyertyán szikrázóan szellemes okfejtései a legszélesebb közönséghez szólóan tárják fel e sokat vitatott mesterség titkait, s így nagyban hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a közönség megértőbben nyúljon a kritikákhoz , s talán ahhoz is, hogy a kritikusok érthetőbben adják elő mondandójukat a közönségnek. 30