Kritika 17. (1988)

1988 / 11. szám - Antal Gábor: „Sebaj!”. Emlékek Ladányi Mihályról

S nemcsak történeti kérdéseket magyaráz a befogadói esztétika segítségével: a művészi érté­kelés mikéntjébe is belejátszik olykor nála ez a fajta megközelítés. Elsősorban nem mint történeti dokumentumokat, de mint a mai olvasóhoz szóló műveket taglalja az egyes önéletrajzokat. Esztétikai értékteremtő lesz nemegyszer elemzései­ben a mai befogadói elvárási horizont. Ezzel indokolja például a „naiv” emlékezők vonzó­erejét. Nem utolsósorban az olvasó és az elbeszélő értékhierarchiája közti eltérés váltja ki szerinte ezekben az alkotásokban a művészi hatást. Bethlen Kata önéletrajzában is a „befogadó szövegértelmezésének folytonos ingadozása, a teljesen egyértelmű állásfoglalás lehetetlensége” az, ami szerinte az olvasót megkapja. Az, hogy az író személyiségét mindig kétféleképpen lehet értelmezni. Az elveihez hű, tiszta embert s a hideg, számító, kegyetlen egyéniséget egyaránt ott lehet látni benne. Végső soron ez az ellent­mondás, olvasói kettős értékelés lesz szerinte esztétikai hatótényezővé. Érdekes ez a befogadó felől történő értékelői, értelmezői kísérlet. De ugyanakkor jelzi a recep­cióesztétika problematikusságát is: a szubjekti­vitás veszélyét, önkéntelenül felmerül ugyanis a kérdés: nem szükségszerűen a sajátjával azono­sítja-e a jelen elvárási horizontját a szerző? Mert Németh László szemében másképp jelenik meg például Bethlen Kata. Az ő értékelésében egyér­telmű, s nem ellentmondásos a hősnő alakja. Még szörnyetegségében is példaember, ideaélet. Eltérő ugyanis az elvárási horizont. Szavaihoz az önmagukban nyugvó, sorsukat fölénnyel elviselni tudó életmegoldások állnak közelebb, Némethhez a sorsukat alakítani vágyók, a vívódók, keresők, a nagy célokra nézők. Az egyéni beállítottság meghatározza az elvárási horizontot s így az esztétikai élmény mineműségét is. Éppen ezért a befogadói szempont csak akkor válhat, véleményem szerint, az esztétikai élmény összetevőjévé, ha saját szituáltságát - magatartás- és értékpreferenciáit - egyértelműen tudatosítja, jelzi a szerző, s szembesíti saját ítéletét más szitu­­áltságok adta befogadói rezonanciákkal, ízlés­válaszokkal. Egyébként abszolutizálja azt, ami relatív, s megfellebbezhetetlen értékítéletnek nyilvánít valamit, ami egyéni csupán. A tudományos igény általában is, de a befoga­dói esztétika esetében kiváltképp megkívánja - véleményem szerint - a szituáltság-jelzést, s az annak jegyében történő érvénymegszorítást. Kö­teles tudomásul venni mindig a kutató, hogy a társadalomtudományban, hol nem valamely műszer, de az ember az, aki mér, leírás és értéke­lés nem választható el mereven egymástól. Az értékelés belejátszik a leírásba is. A szubjektivitás így maradéktalanul nem küszöbölhető ki, csak épp lehet reflektálná tenni, s ilyképp csökkenteni. Állításaihoz hozzáadhatja az én az egyéni beállí­tottság kérdőjeleit. Annak a tudatát, hogy nem végső igazság az, amit állít, de ilyen és ilyen tényezőktől meghatározott vélemény csupán. Ilyképp válhat világossá az, hogy a tudomány sosem prófétálás, nem kinyilatkoztatás, de mindig keresés, egymást korrigáló közös gondolkodás. A vita éppen ezért a laboratóriuma: belehelyezése egy-egy gondolatnak különböző agyak, életta­pasztalatok bontó lombikjában. Ha más nem­­ a falzifikáló tényeket keresve, s saját szituált­ságát tudatosítva, kritikával nézve -, az egyén legyen itt önnönmagának mindig az ellenlábasa, az advocatus diabolija. Szávai János könyve nem utolsósorban emiatt is érték. Nemcsak új eredményeivel, meglátása­ival visz előbbre, de problémafelvető, meggondol­kodtató, kísérletező nyugtalanságával - nyitott­ságával is. KIRÁLY ISTVÁN „Sebaj!" Emlékek Ladányi Mihályról A­mikor 1957. április 30-án, több mint féléves szünet után, újraindult a Magyar Nem­­­­zet, bementem a szerkesztőségbe, amely­iknek­­ napra - tizenkét évvel korábban belső munkatársa lettem. És ahonnan 1951 leg­végén kirúgtak. (Különben már 1941 elejétől, egész ifjan dolgoztam - egyebek mellett versekkel is - e napilapnak, egészen 1943 októberéig, ami­kor is behívtak „musz”-nak, azaz munkaszolgá­latosnak.) Más kérdés, hogy 1959 végén újra el kellett hagynom a szerkesztőséget, ahol most immár tizenkilenc esztendeje működöm, ezúttal mint nyugdíjazás előtt álló főmunkatárs. De azért közben is dolgozgattam, különböző betű­jelek alatt, időnként teljes nevemmel. Mindezt azért vagyok kénytelen elmondani, mert éppen 1957. április harmincadikén ismertem meg, mint egyik szobatársat, azt az alacsony, szőke, igen sovány fiatalembert, akinek neve hallatára - La­dányi Mihálynak hívták - eszembe jutott néhány vers, amit szegedi lapokban olvastam tőle. Ezek­ben a nem túl jó költeményekben a szerző azt jelzi, hogy ő egy alföldi pásztorfiú, akinek nagy­apja - erre jól emlékeztem - úgy bolyong, hogy kócos kis puliként­­ kíséri őt a hold. Neve hallatára versekről és költészetről beszél­gettünk. De csak amikor szóról szóra idézte nem­csak saját, hanem - például - József Attila verseit, hittem el, hogy ez a szemüveges, kissé raccsoló, a közelgő majális ellenére vastag piros sálba bu­­gyolált figura nem más, mint az idilli pásztor. Mindenesetre este hét felé együtt indultunk a körúton az Oktogon felé, amikor egy idősebb ügyvéd - felületesen ismertem a Népköztársaság (Sztálin, Magyar Ifjúság), szóval az Andrássy úti Brasil eszpresszóból­­ kiáltozva jött társam felé. Közölvén, hogy most már - miután beköltözése óta fillért sem fizetett - percig sem maradhat nála. - Várj, kérlek, egy percig - mondta új szer­kesztőségi kollégám, és bement az úrral egy kör­nyéken levő házba. Percek múlva néhány könyv­vel és egy kisebb, papirosba burkolt csomaggal tért vissza. „Most kereshetek valami új szállást” - közölte, teljesen nyugodtan. De miután nem fejeztük be József Attila - és a szegedi lapviszo­nyok - témakörét, egyszerűen meghívtam, jöjjön fel hozzám egyszoba-hallos (és „cselédszobás”) újlipótvárosi lakásomba, ahol éppen egyedül voltam. L. M. így is tett. A következő öt vagy hat évben új kartársam (nemsokára: barátom), aki sokkal hamarabb került el a napilaptól, mint én, majd - némi pesti tartózkodás után - lement valahová Miskolc mel­lé kultúrotthon-vezetőnek (vagy helyettes vezető­nek?), közben meg is nősült, ha igaz, és el is vált, ha ugyan­ez is igaz. De hiába csavargott oly sokat Ladányi Pesten-Budán, Miskolcon és a nagy­világban - esetleg még szülőföldjén, Dévaványán is -, és hiába tűnt el, néha hosszú hetekre is, amikor a „Fürst Sándor”-ba érkezett - esetleg éjfél idején, vagy hajnalban (kulcsa volt) - reggel hét órakor már ott ült az ócska konyhaasztalnál és verset írt, vagy németül tanult. (Brechtet akart fordítani, tulajdonképpen az „egész B. B.”-t.) Reggel hét és kilenc között írt és tanult, nem tö­rődve azzal, hogy én közben - esetleg nem is egyedül - kávét iszom és ezen a címen roppant rendetlenséget csinálok. Miska rendületlenül írt, utána rendet csinált kis „szobájá”-ban­­ és a konyhában -, s csak azután reggelizett, szalonnát, kenyeret, némi bort, és jelezte azt a hölgyet, aki­vel az éjjel esetleg érkezett. A hölgyek között - akik L. M. reggeli munkálkodása idején a kis­­szobában pihentek - volt egy bizonyos szénfekete Edit is, róla verseket is írt, s azt mondta, ez a felesége. Kapcsolatuk azonban - az újlipótvárosi kis lakásban - csak kettőnkre szorítkozott. Ahogy a költő nem vett tudomást a hozzám járókról, úgy én sem azokról a fekete, szőke és vörös hajú leányokról - asszonyokról? -, akikkel időnként megjelent a lakásban. Legfeljebb a házfelügyelő jegyezte fel e tüneményeket. 1964 után már nemigen találkoztunk, bár több könyvét még elküldte és néhányszor telefonon is beszéltünk. Ja, igen, egyszer voltam nála a Dob utcában, ahol éppen egy szabályos felesége és egy apró kislánya is volt. Ám onnan hamar lementünk pacalt enni egy vendéglőbe, ahol - az időközben már kissé teltebb - Miskát jól ismerték, és dupla adagot kaptunk. Ekkor elvittem neki több, a kisszobában maradt kéziratát, meg egy agyon­­jegyzett Brecht-kötetet, nem gondolva arra, hogy a „spejz”-ban - mert az is volt - még egy sor Ladányi-vers maradt, esetleg olyan is, ami, ha néhány szóval is, de különbözött más kéziratok­tól. Ez a paksaméta aztán, különböző vándorlá­saim során, egyszerűen eltűnt. eg kell mondanom, hogy miként egy régi, kedves barátomnak, a hajdani „berzse­­nyista” kitűnő költőnek és irodalomtörté­nésznek, R. Györgynek - akivel néha ta­lálkozom, és aki mindig verseim egybegyűjtésére biztat -, Ladányinak is ambíciója (vagy csak megtisztelő kedvessége?) volt, hogy engem is köl­tővé avasson. Verseimet - vagy firkálmányai­­mat? - azonban mindig eltéptem, bár időnként újabbakat is gyártottam. A hetvenes években megismerkedtem a most mintegy negyveneszten­dős P. Györggyel, aki szintén igen jeles költő, de akitől hosszú idő után csak most látok megjelenni itt-ott egy-egy (egyéni) költeményt. Ő is biztatott, ám azokat a verseket is kidobtam, amiket az ő „idejében” - és számára b­­­irkáltam. (Különben - eltekintve néhány kivételtől, akik közé a két György, és persze, Ladányi tartozik - évek óta nem is igen olvasok verset. De az egyik újabb Mozgó Világban néhány nagyon izgalmas költe­ményt kellett - igen, kellett­­ elolvasnom egy tizenöt éves fiútól, aki egyik versében arra utal, hogy több évig eltiltották a papájától. S ez a furcsa papa nem más, mint P. György.) R. Gyurival soha nem beszéltem Ladányiról, de nem hiszem, hogy ez az igazi - ám soha nem ünnepelt - poéta valaha is olvasott volna egy olyan költőtől, aki gyakran hivatkozott Marxra, Leninre (és „Che” Guevarára), bár... de erről később. P. György - mint mondta - egészen ifjú korában, a hatvanas évek­­ közepén nagy híve volt Miskának, ám aztán (merthogy L. M. to­vábbra is azokat citálta, akiket kezdetben­ már nem olvasta őt. Pedig ahogy R. György - és P. György -, Ladányi Mihály sem volt egy percig sem „vonalban”. Még akkor sem, ha végig sze­rette Marxot, Lenint (és ,,Che”-t), vagyis soha nem szerette az időnként nevükre hivatkozó Hi­vatalokat, ahogy azok sem őt. Idézzek tőle? Ez túl könnyű volna, tehát inkább csak azt monda­nám el, hogy magányos halála után - amikor is csemői, pontosabban Csemő környéki rozzant házában egy szódabikarbónát kérő útja után bele­esett a vízgyűjtő medencébe, ahol sokáig hevert holtan - egy díszes temetést láttam, tömegekkel, koszorúkkal. Arra kellett gondolnom, hogy a ré­gebbi L. Miska bizonyára derűsen kacagna - 22

Next