Kritika 29. (2000)
2000 / 1. szám - Petschnig Mária Zita: Változások és várakozások
tanulmányt 2000. január Szélről legeljetek! Fának ne menjetek f a egyensúlyról Ebből már most két dolog következik. Az egyik az, hogy az egyensúly olyan fogalom, amelyet hiányával lehet és szokás nálunk meghatározni. Egyensúly az, ami éppen nincs, ami helyreállítható, amiért „minden áldozatot meg kell hozni”. Tehát valami, ami ha esetleg létezett is valamikor most mindenesetre valahogy eltűnt, elpárolgott, semmivé vált. De azért, ha törik, ha szakad, akár benzináremelés és polgárháború árán is megvalósítandó. Érdekes, hogy ezt a szabványos érvelést két eltérő rendszer is alkalmazgatta, mégpedig nagy rendszerességgel. Mind a tervgazdálkodás, mind pedig a piaci gazdálkodás szabályos időközökben felfedezi, hogy felmerült és visszatért a „megsérült egyensúly helyreállításának” egyszerre csak mélyen megérzett és azon nyomban halaszthatatlanná vált szükségessége. Holott mind a tervgazdálkodás, mind pedig a piaci gazdálkodás delátása éppen azzal érvel, hogy az általa szeretett rendszert azért kell bevezetni (fenntartani, erősíteni, viszszahozni stb.), mert egyedül ez képes a másik rendszerrel ellentétben - a gazdaság egyensúlyának biztosítására. Mindkét ideológia tehát olyan állításból indul ki, ami a másik egyenes ellentéte. Vagy az egyik igaz, vagy a másik. De esetleg egyik sem. Mert a terv és a piac egyébként nem ellentéte, hanem kiegészítője egymásnak. Az egyensúly felborulására, valamint a megtörtént helyreállítására vonatkozó szólamokat ellenőrizni azonban nehéz. Pontosabbat tudni szokás szerint már csak azért se lehet, mert az egész dolog ugyanakkor rémisztően titkos, de ha véletlenül nem volna az, hát azonnal titkossá lesz nyilvánítva. Mert ez a másik következmény, a másik bökkenő, és ez még bonyodalmasabban alakul. A gazdasági egyensúlynak (ellentétben, mondjuk, a napfelkeltével) látszólag semmi határozott jele nem észlelhető. Sőt az egyensúly hiányát is csak arról lehet észrevenni, ha valamely miniszter elkezd róla borzasztó sokat beszélni. Hogy kilukadt valamelyik mérleg, vagy nem folyt be az adó és nincs elég pénz az államkasszában. Hát nehéz is olyan államkasszát elképzelni, amelyik annyira tele volna, hogy azt még a pénzügyminiszter is megsokallja. Az egyensúly követelménye pedig van ám pontos és világos fogalma a gazdasági egyensúlynak, mégpedig olyan fogalom, ami szabatos, mert rég megfogalmazták és világosan észlelhető. Ráadásul minden gazdasági iskola egyetért benne, nincs is vita körülötte. A baj vele csak az, hogy a követelmény annyira kemény és végletes, hogy soha nem lehet neki mindenben eleget tenni. De hát nem ilyennek kell-e lennie minden olyan ideális célkitűzésnek, amely a cselekvés helyes irányát jelöli ki? Adam Smith még nem beszélt egyensúlyról, csak a gazdaság természetes, normális, szokásos helyzetéről. Kellett vagy kétszáz év hozzá, hogy kiderüljön, a gazdaság normális helyzete éppen az, hogy abnormális állapotban leledzik. Szokása szerint szokatlan helyzetekbe keveredik, és nagy természetességgel válik természetellenesen válságossá. Ricardo mégis igen szabatosan meg tudta mondani, hogy egyensúly akkor áll fenn, a gazdaságban akkor érvényesülnek a természetes árak, ha azok a profit megszokott rátáját minden ágazatban és minden egyes termék számára biztosítják. Ha tehát a profit rátája a tőke alkalmazásának egyes területei közt mindenütt kiegyenlítődött, akkor - és csak akkor - beáll a nyugalom és megszűnik a „tőkék transzferenciája”, az átlagosnál nagyobb profit elérését szolgáló tőkeáramlás. A tenger is akkor nyugalmas, ha felszíne tükörsima. Éppen ezért az általános gazdasági egyensúly fennállásának körülbelül akkora a valószínűsége, mint annak, hogy az úgynevezett „Nagy vagy Csendes-óceán” egész nagy felszíne mindenütt valóban csendes egyen. Szóval zérus. Hogy csak egy példát említsek: villanyáramot sokféleképp állítanak elő. Olaj- vagy széntüzelésű gőzkazánokkal, a víz vagy a szél energiájával, atomerőművekben és így tovább. A teljes egyensúly kemény fogalma már most megkövetelné, hogy az emberiség kiválassza a legjobb, leghatékonyabb, legolcsóbb megoldást, és kizárólag és csakis azt üzemeltesse. A többi eljárásnak meg ki kellene pusztulnia. Ez persze teljességgel lehetetlen, sőt ráadásul ésszerűtlennek is tűnik. Miért kellene nagy tőkebefektetéssel épített létesítményeket eldobni, csak azért, mert az átlagosnál talán valamivel kisebb profitot hoznak? Mégis így fogalmazta meg ezt a követelményt Neumann János a növekvő gazdaság egyensúlyát leíró, és azt teljes matematikai szabatossággal elsőként megoldó dolgozatában. De ha kissé alaposabban elgondolkodunk ezen a feltételen, akkor azért megtalálhatjuk a feltétel elvi-elméleti indokát. Ha ugyanis ez a követelmény, ez az ösztönzés, vagyis a motiváció hiányzik, akkor nem jöhet létre a versengés sem, amelynek célja a technika fejlesztése, az egyre jobb és hatékonyabb eljárások kutatása és elterjesztése. Ha ezt a követelményt kiiktatjuk, vagy akár csak gyöngítjük is, akkor lelassul, sőt akár teljesen meg is szakadhat a gazdaság intenzív fejlődése. Erről tanúskodik az elmúlt negyven év tervgazdálkodást folytató országainak szomorú és szürke gyakorlata. Ha a végső okát keressük annak, hogy ezek az ország