Kritika 39. (2010)

2010 / 1. szám - Tamás Pál: Klímakérdés és társadalmi igazságosság

2010. január 4 Az utolsó hetek koppenhágai alapüzenete világos. A klímakonfliktus túl fontos ügy ahhoz, hogy átengedjük a környezetpolitikusoknak. Végül is versenypolitikáról, a gazdasági növekedés kereteiről, vagy inkább korlátairól, a fejlődés alapstratégiáiról van szó. A globális Észak és Dél, országok, régiók közötti erőviszonyok alakulásáról a következő két évtizedben. Mindeközben sajátos szakadás észlelhető a klímaretorika és az ügyben tenni hajlandóság (vagyis a politikai cselekvési késztetések) között. A klímaproblematikát a valóság részeként a közvélemény igen széles rétegei mostanra elfogadni látszanak. Komolyabb - e felismeréssel arányos lépések azonban mindebből nem következnek. E paradoxot többféleképpen lehet értelmezni. Giddens (2009) itt elsősorban a közvélemény tagoltságával magyarázná a bénultságot. Ebben a felfogásban a közvéleményt három csoportra - a szkeptikusokra, a mainstreamre és a radikálisokra lehet felosztani. És a cselekvésstop e csoportok közötti sajátos kapcsolatokból, kölcsönös fékekből és nem önmagukban a három csoport közötti számbeli arányokból következnének. A szkeptikusok a kutatók között igen szerény kisebbséget alkotnak csak, de a közvéleményben azért lényegesen többen vannak. Egyesek számára közülük a klímaváltozás teljességgel természetes folyamat, amelyben aligha van akkora dráma, mint amilyennek azt a többség azért hiszi. Mások elfogadják, hogy az észlelhető változásoknak vannak antropogén, tehát emberi cselekvésre visszavezethető elemei, de az azonnali következmények súlyosságában kételkednek. Érdekes módon az alaphelyzetből, vagyis abból, hogy a természetkutatók igen nagy többsége felsorakozott egy állítás mögött, de ugyan az állítás komoly és fenyegető, azonnali katasztrófára mégsem került sor, a közvélemény növekvő szkepszise következik (2008-ban az USA- közvélemény 71%-a fogadta el a klímaváltás mediatizált bizonyítékait. 2009-ben már csak 57%-a volt kész erre). A kutatások jelzik a földrajzilag differenciált hatásokat és a lehetséges időtávokat is, de mert ezek a laikus közeg számára valamilyen katasztrófa alarmizmusba vannak csomagolva, a közönség gyorsan lehűlt. A médiakatasztrófa-képeket sokan szükségesnek látták (látják ma is) a laikusok mozgósításához. Azonban ha a katasztrófák elmaradnak (amelyek egyébként erre az időtávra semmilyen előrejelzésből sem következtek volna), akkor az alarmizmus kiürül. Mert az adott kontextusban a laikus közvélemény és a politikai osztály nem kapta meg a maga valós kis- vagy élőkatasztrófáját, úgy véli, hogy az egész problémát valakik túlpörgették. Velük szemben hiába épít gondos és átfogó elemezésekre a mainstream. E munkák a tendenciát biztosan jelzik, de egymástól eltérnek - éppen körültekintő voltukból következően - a mozgások időtávjait illetően. A politikai osztályt meg láthatóan az időtávok meghatározó módon, talán még maguknál a változások intenzitásánál is jobban érdeklik, hiszen úgy vélik - felelősségük és kompetenciájuk is nagymértékben annak függvényében változik. Ebből végül valamilyen letargia következik, amelyet Giddens szerényen „Giddens-paradoxonnak” nevez. A modern társadalmaknak sincsenek tapasztalataik jövőbeli kockázatok kezelésében, hatásainak előrejelzésében. A klímakérdés tipikusan ilyen. Következésképpen korábbi reflexekre itt nem is igazán építhetünk. A politikusok - a meghatározó ipari társadalmakban is - minderre megvalósíthatatlan, de az ígéretek szerint a helyzetet azért kezelni tudó programvíziókkal válaszolnak, így teljesítettek. Sem őket, sem törzsközönségüket nem érdekli, hogy a programok megvalósíthatatlanok. Az aktivitást vagy inkább annak hiányát azonban nem módosítja meghatározó módon a harmadik, radikális csoport jelenléte. Ezek kutatók s nem laikus aktivisták, akik úgy vélik, hogy az éghajlat átbillenhet olyan küszöbökön, amelyek mögül nehéz lesz a visszatérés, s ahol nem sima, hanem drasztikus változások kezdődnek. Itt jön be a „már esetleg túl későn van” - motívum is. A radikálisok elfogadottságát érdekes módon elkötelezettségük csökkenti. Kutatók és mégsem szkeptikusok. Pedig a kutatónak szkeptikusnak illik lennie. S ha ők nem azok, akkor talán baj lehet tudományosságukkal is - vélik a laikusok nem is oly kevesen. A klímapolitika társadalmi terhelhetősége Megközelítésünkben a klímakérdés meghatározó módon fejlődéspolitikai dilemma. Azonban ebből automatikusan még nem következne, hogy a klímaügyet fejlődési-növekedési kérdésként kezeljük az akciók szintjén. Itt világosan látszott már Koppenhága 2009 előtt is egy ezt a logikát követő komplexebb és egy inkább az ökológiai metszetekre összpontosító stratégia. Tulajdonképpen az utolsó években két egymással egyértelműen szembeállítható stratégia - a C & C (Contraction & Convergence) és a GDR (Greenhouse Development Rights - Üvegházfejlődési jogok) rajzolódott itt ki. A C&C-t (Contraction & Convergence - szabadon: Rögzítés és kiegyenlítés) a 90-es évek elején a GCI-ben (Global Common Institute) alakították ki (Kraus-Ott, 2009), tulajdonképpen egy átfogó klímaegyezmény kialakításának módszertanát vázolná fel. Pragmatista. Sarokkövei: egyfajta hatékonyság, igazságosság, politikai elfogadhatóság és politikai kivitelezhetőség egymáshoz illesztettek. Az első szakaszban valamiféle megegyezésnek kellene születnie az üvegház-gázkoncentráció stabilizációs szintjeiről. Itt szó lehet valamilyen felső határról és az ahhoz rendelhető emissziós tömeg felosztásáról úgy, hogy már most kijelölnének egy olyan konvergenciás évet, amelyben vagy amelytől kezdve az országok eltérő fajlagos, egy főre eső emissziós jogai kiegyenlítődnek, azonosak lesznek. E cselekvési fonalnak fontos része az átmeneti időszakok meghatározása, amelyek alatt a globális emiszszió folyamatosan úgy csökken (contraction), hogy a jelenlegi tényleges szintről indulva elérheti az egységes konvergenciás szintet. Az eredeti elképzelés ki szerette volna a jövőbeli demográfiai változásokat is szűrni a dologból. Az 1990-es kibocsátási szinthez képest e modell az ipari országokra jelentős csökkentési kötelezettségeket róna ki (például Németországra 80%-osat, az USA-ra pedig 90%-osat). A másik modellt, a GDR-t 2004- ben mutatták be, s ez konkrétabb számokkal dolgozik. Kijelöl egy részvonalat, a részvevők megállapodnak abban, hogy e fölé nem lehetne menni. A ma konszenzuálisan még kibírhatónak tartott, még elfogadható max. 2 °C-os hőmérséklet-növekedéshez 2013-ra tenné a CO-kibocsátás maximumát, ezután évi 6%-os csökkenéssel 2050-re az 1990-es kibocsátás 80%-os visszafogását lehetne globálisan szintén elérni. A GDR-ben létezne egy olyan fejlettségi szint (az eredeti elképzelések szerint ez valahol 2500 dollár/fő vásárlóparitású GDP körül lenne), amely alatt a kibocsátás „ingyenes” lenne, vagyis a valóban szegények nem fizetnének az emisszióért. Itt nem országokról, hanem egyénekről, egyéni jövedelemszintekről lenne szó. A fejlődő országok sokat fogyasztó felső középosztálya emissziójáért épp úgy fizetne, mint az ipari országok társadalma. A terhek elosztásához egy ún. felelősség/képesség indexet dolgoznának ki. A „képesség” itt a fejlettségi küszöb fölötti jövő- Klímakérdés és társ. TAMÁS PÁL