Kritika 42. (2013)

2013 / 1-2. szám - Poszler György: A fehér ló kísértetei. Budapest "vörös rongyai" és Veesenmayer becsülete

adta át a hatalmat. Naivan nagyzoló beszédé­ben még tiltakozott is a fenyegető béke ellen. Meg is fenyegette a győzteseket. Igaz, nem tud­juk, ő sem tudhatta, mivel szabadította volna fel az országot. És mi lett volna, ha nem írja alá - soha! - a békét. Nem tudjuk, nem tudta. De be­széde nem egy bűnös áruló, inkább egy két­ségbeesett hazafi szava. Átvett egy szétesett or­szágot, és nem tudott mit kezdeni vele. Nem volt tehetséges politikus. De ha az lett volna, sem tudhatta volna. Még fél esztendő sem ada­tott neki a magyar históriában. Ám azalatt kiki­áltotta a köztársaságot. Megkísérelte megoldani a földkérdést. Próbálkozott a nemzetiségi di­lemmákkal. Nem az ő bűne, hogy a köztársasá­got elsöpörték. A fölkérdésben saját birtoka fel­osztásáig jutott. A nemzetiségi dilemmákhoz már késő volt. Megnyitott egy utat, ami a polgá­ri demokráciához vezethetett. De senki sem ment, mehetett utána. Ráomlott egy elavult rendszer. Amit nem ő épített fel, és nem ő ásott alá. De bűnbaknak jó volt. Szobra törékeny alakját ingatag gótikus ívek alá állította. Most zúdították a nyakába. Bízom benne, hogy visz­­szaállítható. Tenger nélküli tengernagy - lóháton Lényében eredendően van valami korszerűt­lenség. Benne a korszerűtlenség nemes és ne­vetséges oldala egymást ellentételezi és kiegé­szíti. Nemes vonás lehetne, hogy van valami nosztalgiája egy etikai alapon művelt politika iránt. Például a szövetségesi hűség szentségé­nek gyermeteg hitében. Ki akar ugrani a hábo­rúból. De előre be akarja jelenteni a náci hely­tartónak. Lovagjáték a végletes lovagiatlanság­­gal? Igen, de nem csak az. Ha csak az lenne, tisztán nevetséges lehetne. Ám van benne vala­mi ravaszság és gyávaság is. Mert nem biztos, hogy tényleg ki akar ugrani. Talán csak szimu­lálja a kiugrási szándékot És hátha nem sikerül. Úgy is csinálja, hogy ne nagyon sikerüljön. Mert fél. Jobban fél a szovjettől, a bolsevisták­tól, mint a németektől, a náciktól. Inkább le­gyen Hitler „vendége”, mint Sztálin foglya, így az egész ügy nem tisztán nevetséges. Nevetsé­ges, de szánalmas is. Nem etikai alapon művelt politika. Inkább csak az etikai alapon művelt politika karikatúrája. Nem is „áll jól” neki ez az egész dilemma. Reneszánsz drámákba való. Nem vészkorszakok politikájába. Nem elszánt gonosz ő Shakespeare királydrámáiból. Még kevésbé wittenbergai diák Shakespeare tragé­diáiból. Csupán egy furcsa fél- vagy áldiktátor, alig-monarcha egy nácicsatlós közép-európai kis országból. Viseli egy nem létező birodalom nem létező haditengerészetének frissen vasalt tengernagyi egyenruháját. Amely simul rá. Mintha most jött volna egy történelmi tisztító­ból. És lovagol benne a maga rendezte nagy­operában. 1919 őszétől ’44 őszéig. Ámde az egész szcéna már egyre kevésbé nagyopera és egyre kevésbé ő a rendezője. Pedig valamennyire beleélte magát ebbe a félig királyi kormányzóságba. Nem csak a fehér lovas bevonulást érzem látványos megtervezett­­ségében túldimenzionáltnak. Azt sem igazán kedvelem, hogy beköltözött a Várba. Tudom, csupán egy kilencszobás lakosztályba. Ilyen la­kása egy jól szituált nagypolgárnak is lehetett. De ez a kilenc szoba nem a Lipótvárosban volt. Hanem a királyi palotában. Sikeres életpálya? Nem hiszem. Életének mindkét szakasza szo­morú, megalázással felérő „átadásokkal” végző­dött. Első életszakasza az egykori Monarchia haditengerészetéhez kötődött. Aminek ő lett a főparancsnoka. Ám befejezésként - igaz, királyi parancsra - átadta a flottát a megalakult délszláv államnak. Második életszakasza a trianoni Ma­gyarország vezetéséhez kötődött. Aminek ő lett a kormányzója. Ám befejezésként - igaz, ke­mény kényszerből - átadta a hatalmat az akkor alakult nyilas kormánynak. Az első „átadás” le­­fokozódás volt. Búcsú egy félig nagyhatalmi státusztól. A második „átadás” bukás volt. Bú­csú az erkölcsi világrend státuszától. Az ország rossz állapotban volt, amikor át­vette. Ziláltan, vesztes háború után. Megcson­kítottam De a maradék ország tárgyi világa nagyjából még ép volt. Az ország rosszabb álla­potban volt, amikor átadta. Szétvertem Még vesztesebb háború után. Tovább csonkítottan. És a maradék ország tárgyi világa teljesen ro­mokban hevert... Olvasom az 1947-es párizsi béke szövegét. Milyen eufemisztikus a fogal­mazás: „Magyarország átengedi Csehszlovákiá­nak Horvátjárfalu, Oroszvár és Dunacsin köz­ségeket”. Még ez is. Igaz, nem elveszik, hanem áten­gedi. Rágódom rajta. Három falu. Nem nagy dolog? Ám borús kedvemben, nem tagadom, jelképet sejtek benne. Persze ez csak egy negyedszázados rend­szer vége. Aminek a kezdete két hazugságra épült. Először arra, hogy Károlyi áruló. Az ő bűne Trianon. Másodszor a kétes erkölcsiségű trónfosztásra. Az utolsó király kisemmizésére. Mennyit ér egy hűségeskü? Exkurzus IV. Károlyról „Károly császár és király azok sorába tarto­zott, akik rosszkor, rossz helyen próbálták el­igazítani egy tekintélyes, de úgyszólván halálra ítélt birodalom sorsát... egy megrendítő, általa elháríthatatlan bukás szimbólumává vált, holott jobb vagy legalább nyugalmasabb csillagállás esetén, szándékainak, békés természetének, igazságosságra irányuló hajlamainak köszön­hetően népes áldása is lehetett volna” (Ormos Mária). Károlyi, a bukott köztársasági elnök tekinte­tében evidens a hazugság. Károly, a bukott csá­szár és király esetében talán inkább csalárdság­ról lehet beszélni A két­­királypuccsról van szó, 1921 tavaszán és őszén. Az első békésen, szin­te családiasan ér véget. A jogaiba visszatérni akaró néhai király szinte megértően [?] távozik. A másodiknál azonban fegyverek dördülnek, áldozatok is vannak A budaörsi „csata”. Talán inkább egy csata groteszk vagy tragikomikus karikatúrája. Persze. Az antant nem enged, a kisantant már kardot rántana. De valószínűleg a kormányzó sem akar engedni. Látni véli a trónfoglalás veszedelmeit. A nála okosabbak is figyelmeztetik. Meg jól is érzi magát a nemrég megkapott hatalomban. De a többieknél nincs morális dilemma. Nála azonban igen. Méghoz­zá súlyosan. Azokat nem nevezte ki a flotta pa­rancsnokává a császár és király. Őt igen. Azok nem tettek hűségesküt a császár és királynak. Ő igen. És van még valami. Ami a „budaörsi csatát” merő erkölcsi képtelenséggé teszi. Ferenc József egykori szárnysegéde lövet Ferenc József utódára. Na persze. A politikát nem a párbajkódexek szabályzatai szerint csi­nálják. Bizony, nem. De Bibótól tanultuk. Poli­tikai rendszereket nem lehet hazugságokra és csalárdságokra építeni. Legalábbis jó lenne, ha nem lehetne. E rendszer azonban - úgy tűnik - ilyenekre épült. Huszonöt évig mégis eltartott. A király pedig - mintha udvariasságból tette volna - nem sokkal a „budaörsi csata” után­­ Madeira szigetén meghalt. Hogy ne zavarhassa a hajdani szárnysegéd hatalmát. Morbid vízió egy díszfelvonulásról Nehezen tudok szabadulni a gondolattól. Mi lenne, ha emlékművet avatnék. Ahogy több helyen is teszik. Mostanság idehaza. Csak úgy magamnak, íróasztal mellett. A számítógép előtt. Nem kétséges. Kell hozzá egy díszfelvo­nulás. Ezt vizionálom­­ gyötrelmes szórakozás­ként, így valahogy. A felvonulók előtt maga a kormányzó léptet­ne. Természetesen fehér lován. Altengernagyi egyenruhájában. Simán, feszesen, vasaltan. Ahogy éppen kihozták a tisztítóból. Néhány lé­péssel mögötte maga a menet. Somogyi és Bacsó vezetné a sort. A két meg­gyilkolt szerkesztő. Kissé puffadtan a fulladás­tól. Ahogy kihúzták őket a Dunából. Mögöttük a rendcsinálás [fehér terror?] áldozatai. Siófok­ról, Orgoványból és máshonnan, a Dél-Dunán­­túlról és az Alföldről [több százan]. Vörös mat­rózok, direktóriumi tagok, forradalmi kiküldöt­tek, zsidó vegyesboltosok. Nem magyar állam­polgár, „hontalan” zsidók. Kamenyec- Podolszkijból. Mintegy tizenhat- vagy húszez­ren. Akiket kitelepítettek Galíciába. ahol kivé­gezték őket az SS-kommandók. Kis kihagyás után, új szakaszként vánszorog a 2. magyar hadsereg, egyenesen a Don-ka­­nyarból. Külön-külön a hídfőcsatákban és az áttöréskor elesettek. Ágyútűzben eltaláltak, tankoktól eltaposottak, havon megfagyottak, tábori csendőröktől kivégzettek, kórházban megcsonkítottak. Majdnem kétszázezren. Az­tán újra kis kihagyás után több százezer vidéki zsidó. Deportáltak, elgázosítottak, agyonver­tek, halálra dolgoztattak. Nagyon hosszú a sor. Nem is látom jól a vé­gét. Igen homályosan két csoport jövetelét sej­tem. Az egyikben zsidók lehetnek Hiszen sárga csillag a ruhájukon. Férfiak, nők, gyerekek. Fi­atalok és öregek is. Milyen furcsa. Kezükben nemzeti színű zászló. Hálás mosollyal lengetik a fehér ló lovasa felé. Csak félig értem. Talán a megmentett pesti zsidók vonulnak. Azóta sem fogom igazán fel. Miért mentette meg a pestie­ket, ha a vidékieket nem. Miért engedte meg­gyilkolni a vidékieket, ha pestieket nem. Miért ünneplendő a pestiek megmentése? Miért nem kárhoztatandó a vidékiek sorsukra hagyása. Aztán még látni vélek halott katonákat, se­besült leventéket, pincében rejtőzködő öreg­asszonyokat, pincéből előbújó vénembereket. Igen, a pesti ostrom áldozatai, testi-lelki nyo­morékjai. Mindezek hátterében a romba dőlt ország. Felrobbantott hidak, kiégett házak, lerombolt 2013. január-február

Next