Kritika 42. (2013)
2013 / 1-2. szám - Poszler György: A fehér ló kísértetei. Budapest "vörös rongyai" és Veesenmayer becsülete
adta át a hatalmat. Naivan nagyzoló beszédében még tiltakozott is a fenyegető béke ellen. Meg is fenyegette a győzteseket. Igaz, nem tudjuk, ő sem tudhatta, mivel szabadította volna fel az országot. És mi lett volna, ha nem írja alá - soha! - a békét. Nem tudjuk, nem tudta. De beszéde nem egy bűnös áruló, inkább egy kétségbeesett hazafi szava. Átvett egy szétesett országot, és nem tudott mit kezdeni vele. Nem volt tehetséges politikus. De ha az lett volna, sem tudhatta volna. Még fél esztendő sem adatott neki a magyar históriában. Ám azalatt kikiáltotta a köztársaságot. Megkísérelte megoldani a földkérdést. Próbálkozott a nemzetiségi dilemmákkal. Nem az ő bűne, hogy a köztársaságot elsöpörték. A fölkérdésben saját birtoka felosztásáig jutott. A nemzetiségi dilemmákhoz már késő volt. Megnyitott egy utat, ami a polgári demokráciához vezethetett. De senki sem ment, mehetett utána. Ráomlott egy elavult rendszer. Amit nem ő épített fel, és nem ő ásott alá. De bűnbaknak jó volt. Szobra törékeny alakját ingatag gótikus ívek alá állította. Most zúdították a nyakába. Bízom benne, hogy viszszaállítható. Tenger nélküli tengernagy - lóháton Lényében eredendően van valami korszerűtlenség. Benne a korszerűtlenség nemes és nevetséges oldala egymást ellentételezi és kiegészíti. Nemes vonás lehetne, hogy van valami nosztalgiája egy etikai alapon művelt politika iránt. Például a szövetségesi hűség szentségének gyermeteg hitében. Ki akar ugrani a háborúból. De előre be akarja jelenteni a náci helytartónak. Lovagjáték a végletes lovagiatlansággal? Igen, de nem csak az. Ha csak az lenne, tisztán nevetséges lehetne. Ám van benne valami ravaszság és gyávaság is. Mert nem biztos, hogy tényleg ki akar ugrani. Talán csak szimulálja a kiugrási szándékot És hátha nem sikerül. Úgy is csinálja, hogy ne nagyon sikerüljön. Mert fél. Jobban fél a szovjettől, a bolsevistáktól, mint a németektől, a náciktól. Inkább legyen Hitler „vendége”, mint Sztálin foglya, így az egész ügy nem tisztán nevetséges. Nevetséges, de szánalmas is. Nem etikai alapon művelt politika. Inkább csak az etikai alapon művelt politika karikatúrája. Nem is „áll jól” neki ez az egész dilemma. Reneszánsz drámákba való. Nem vészkorszakok politikájába. Nem elszánt gonosz ő Shakespeare királydrámáiból. Még kevésbé wittenbergai diák Shakespeare tragédiáiból. Csupán egy furcsa fél- vagy áldiktátor, alig-monarcha egy nácicsatlós közép-európai kis országból. Viseli egy nem létező birodalom nem létező haditengerészetének frissen vasalt tengernagyi egyenruháját. Amely simul rá. Mintha most jött volna egy történelmi tisztítóból. És lovagol benne a maga rendezte nagyoperában. 1919 őszétől ’44 őszéig. Ámde az egész szcéna már egyre kevésbé nagyopera és egyre kevésbé ő a rendezője. Pedig valamennyire beleélte magát ebbe a félig királyi kormányzóságba. Nem csak a fehér lovas bevonulást érzem látványos megtervezettségében túldimenzionáltnak. Azt sem igazán kedvelem, hogy beköltözött a Várba. Tudom, csupán egy kilencszobás lakosztályba. Ilyen lakása egy jól szituált nagypolgárnak is lehetett. De ez a kilenc szoba nem a Lipótvárosban volt. Hanem a királyi palotában. Sikeres életpálya? Nem hiszem. Életének mindkét szakasza szomorú, megalázással felérő „átadásokkal” végződött. Első életszakasza az egykori Monarchia haditengerészetéhez kötődött. Aminek ő lett a főparancsnoka. Ám befejezésként - igaz, királyi parancsra - átadta a flottát a megalakult délszláv államnak. Második életszakasza a trianoni Magyarország vezetéséhez kötődött. Aminek ő lett a kormányzója. Ám befejezésként - igaz, kemény kényszerből - átadta a hatalmat az akkor alakult nyilas kormánynak. Az első „átadás” lefokozódás volt. Búcsú egy félig nagyhatalmi státusztól. A második „átadás” bukás volt. Búcsú az erkölcsi világrend státuszától. Az ország rossz állapotban volt, amikor átvette. Ziláltan, vesztes háború után. Megcsonkítottam De a maradék ország tárgyi világa nagyjából még ép volt. Az ország rosszabb állapotban volt, amikor átadta. Szétvertem Még vesztesebb háború után. Tovább csonkítottan. És a maradék ország tárgyi világa teljesen romokban hevert... Olvasom az 1947-es párizsi béke szövegét. Milyen eufemisztikus a fogalmazás: „Magyarország átengedi Csehszlovákiának Horvátjárfalu, Oroszvár és Dunacsin községeket”. Még ez is. Igaz, nem elveszik, hanem átengedi. Rágódom rajta. Három falu. Nem nagy dolog? Ám borús kedvemben, nem tagadom, jelképet sejtek benne. Persze ez csak egy negyedszázados rendszer vége. Aminek a kezdete két hazugságra épült. Először arra, hogy Károlyi áruló. Az ő bűne Trianon. Másodszor a kétes erkölcsiségű trónfosztásra. Az utolsó király kisemmizésére. Mennyit ér egy hűségeskü? Exkurzus IV. Károlyról „Károly császár és király azok sorába tartozott, akik rosszkor, rossz helyen próbálták eligazítani egy tekintélyes, de úgyszólván halálra ítélt birodalom sorsát... egy megrendítő, általa elháríthatatlan bukás szimbólumává vált, holott jobb vagy legalább nyugalmasabb csillagállás esetén, szándékainak, békés természetének, igazságosságra irányuló hajlamainak köszönhetően népes áldása is lehetett volna” (Ormos Mária). Károlyi, a bukott köztársasági elnök tekintetében evidens a hazugság. Károly, a bukott császár és király esetében talán inkább csalárdságról lehet beszélni A kétkirálypuccsról van szó, 1921 tavaszán és őszén. Az első békésen, szinte családiasan ér véget. A jogaiba visszatérni akaró néhai király szinte megértően [?] távozik. A másodiknál azonban fegyverek dördülnek, áldozatok is vannak A budaörsi „csata”. Talán inkább egy csata groteszk vagy tragikomikus karikatúrája. Persze. Az antant nem enged, a kisantant már kardot rántana. De valószínűleg a kormányzó sem akar engedni. Látni véli a trónfoglalás veszedelmeit. A nála okosabbak is figyelmeztetik. Meg jól is érzi magát a nemrég megkapott hatalomban. De a többieknél nincs morális dilemma. Nála azonban igen. Méghozzá súlyosan. Azokat nem nevezte ki a flotta parancsnokává a császár és király. Őt igen. Azok nem tettek hűségesküt a császár és királynak. Ő igen. És van még valami. Ami a „budaörsi csatát” merő erkölcsi képtelenséggé teszi. Ferenc József egykori szárnysegéde lövet Ferenc József utódára. Na persze. A politikát nem a párbajkódexek szabályzatai szerint csinálják. Bizony, nem. De Bibótól tanultuk. Politikai rendszereket nem lehet hazugságokra és csalárdságokra építeni. Legalábbis jó lenne, ha nem lehetne. E rendszer azonban - úgy tűnik - ilyenekre épült. Huszonöt évig mégis eltartott. A király pedig - mintha udvariasságból tette volna - nem sokkal a „budaörsi csata” után Madeira szigetén meghalt. Hogy ne zavarhassa a hajdani szárnysegéd hatalmát. Morbid vízió egy díszfelvonulásról Nehezen tudok szabadulni a gondolattól. Mi lenne, ha emlékművet avatnék. Ahogy több helyen is teszik. Mostanság idehaza. Csak úgy magamnak, íróasztal mellett. A számítógép előtt. Nem kétséges. Kell hozzá egy díszfelvonulás. Ezt vizionálom gyötrelmes szórakozásként, így valahogy. A felvonulók előtt maga a kormányzó léptetne. Természetesen fehér lován. Altengernagyi egyenruhájában. Simán, feszesen, vasaltan. Ahogy éppen kihozták a tisztítóból. Néhány lépéssel mögötte maga a menet. Somogyi és Bacsó vezetné a sort. A két meggyilkolt szerkesztő. Kissé puffadtan a fulladástól. Ahogy kihúzták őket a Dunából. Mögöttük a rendcsinálás [fehér terror?] áldozatai. Siófokról, Orgoványból és máshonnan, a Dél-Dunántúlról és az Alföldről [több százan]. Vörös matrózok, direktóriumi tagok, forradalmi kiküldöttek, zsidó vegyesboltosok. Nem magyar állampolgár, „hontalan” zsidók. Kamenyec- Podolszkijból. Mintegy tizenhat- vagy húszezren. Akiket kitelepítettek Galíciába. ahol kivégezték őket az SS-kommandók. Kis kihagyás után, új szakaszként vánszorog a 2. magyar hadsereg, egyenesen a Don-kanyarból. Külön-külön a hídfőcsatákban és az áttöréskor elesettek. Ágyútűzben eltaláltak, tankoktól eltaposottak, havon megfagyottak, tábori csendőröktől kivégzettek, kórházban megcsonkítottak. Majdnem kétszázezren. Aztán újra kis kihagyás után több százezer vidéki zsidó. Deportáltak, elgázosítottak, agyonvertek, halálra dolgoztattak. Nagyon hosszú a sor. Nem is látom jól a végét. Igen homályosan két csoport jövetelét sejtem. Az egyikben zsidók lehetnek Hiszen sárga csillag a ruhájukon. Férfiak, nők, gyerekek. Fiatalok és öregek is. Milyen furcsa. Kezükben nemzeti színű zászló. Hálás mosollyal lengetik a fehér ló lovasa felé. Csak félig értem. Talán a megmentett pesti zsidók vonulnak. Azóta sem fogom igazán fel. Miért mentette meg a pestieket, ha a vidékieket nem. Miért engedte meggyilkolni a vidékieket, ha pestieket nem. Miért ünneplendő a pestiek megmentése? Miért nem kárhoztatandó a vidékiek sorsukra hagyása. Aztán még látni vélek halott katonákat, sebesült leventéket, pincében rejtőzködő öregasszonyokat, pincéből előbújó vénembereket. Igen, a pesti ostrom áldozatai, testi-lelki nyomorékjai. Mindezek hátterében a romba dőlt ország. Felrobbantott hidak, kiégett házak, lerombolt 2013. január-február