Literatura 6. (1931)
Lefévre, Frédéric: Feltörekvő új erők a mai francia irodalomban
gozott, már-már szinte elfelejtett megfigyelésekből fakad. Tulajdonképen az emlékezés adja az író igazi anyaggyűjteményét. Aki nem él valódi életet, annak sohasem lesznek emlékei. Élnünk kell, embertestvéreink közé kell elvegyülnünk és szeretnünk kell őket, mégpedig tisztánlátó nagy szeretettel, amely ugyan felismeri a tévedéseiket, a fonákságaikat vagy akár a bűneiket is, de azért semmi és semmi sem gátolhatja meg ezt a szeretetek Minden művészetnek gyökere és végső szava a szeretet. S minden olyan mű, amelyben nem remeg végig a teremtett dolog: az ember, az állatok és a növények szeretete, az ilyen mű önmagában hordja marasztaló ítéletét. A szeretet a szó vére. A populisme irányzata André Thérive és Léon Lemonnier körül kristályosodik ki. Megkérdeztem Thérivet, aki kijelentette előttem, hogy a populisme egyszerűen újfajta realizmus s hogy minden regény, amelyben szociális életet élő személyek szerepelnek, bárminő is legyen egyébként ez az élet, voltaképen a populisme-ből veszi az erejét, s szavai befejezéséül azt mondotta, hogy ennek az iránynak nincs más ambíciója, mint hogy a regényíróknak emlékezetükbe idézze, hogy folyton és folyton az adottságok, a valóság megfigyeléséből, megértéséből és átértékeléséből kell szellemi kincstárukat szüntelenül felfrissíteniök. André Thérive természetesen méltatlankodva nézi azt a játékot, amellyel egyesek ellentéteket szeretnének szítani a populista irány és a Negyedik Rend irodalmi törekvései között. Hiába magyarázgattam neki, hogy itt nem mesterségesen szított ellentétről van szó, hanem tényleg két egymástól teljesen különböző lelki tényről: egyrészt egy irodalmi doktrináról, másrészt pedig egy szimpla megállapításról. Az irodalmi doktrína, a populisme; a ténymegállapítás pedig, amely mindanynyiunkra önkéntelenül is ráerőszakolja magát, annak a felismerése, hogy a Mának úgyszólván valamennyi jelentős irodalmi alkotását a nép széles rétegeiből került íróknak köszönhetjük, aminek pl. Eugéne Dabit, Jean Giono, Lucien Gachon, Georges David, Louis és René Gerriet, Lucien Bourgeois, Tristan Rémy, Maximilien Gautier, Jean Tousseul, Edouard Peisson és még néhányan mások, akik mindannyian, anélkül hogy különösebb elméleti formulákat fejtegetnének vagy képviselnének, egyszerűen csak a belső, lelki rokonságuknál fogva tömörültek aköré a szép folyóirat köré, amelynek Poulaille a szerkesztője és Nouvel Age a címe... Ez azonban egyszerűen csak tény, tény, amelynek sohasem lesz törvény ereje, tény, amely annyiszor ismétlődhetik meg, ahányszor épen alkalom adódik rá, tény, amely sohasem válhatik kötelező erejű és kivételeket nem ismerő dogmává. Az, hogy valaki kézimunkás-e vagy sem, szóval, hogy a Negyedik Rendbe tartozik-e vagy sem, önmagában még senkire sem süti rá a lángész bélyegét, de még csak a stílusát sem határozza meg előre. Még csak a stílusát sem, mondottam és ismétlem hangsúlyozottan, mert a realista regényekben a stílus talán még súlyosabban esik latba, semmint a másfajtákban. Mennél pontosabban iparkodik az író a hétköznap aprólékosságait ábrázolni, annál nagyobb szüksége van arra, hogy stílusának varázsával iparkodjék az elbeszélést egy magasabb dimenzióba transzponálni__ Egyébként bármelyik író, aki méltó erre a névre, vagyis aki egyúttal ember is, mégpedig gondolkodó ember, szükségképen a való igazság szolgálatában fog állani, azt fogja a tőle telhető világossággal ábrázolni, úgy hogy minden kis részlete is teljes fényben legyen látható; s akkor aztán írónak fogják őt elismerni az emberek, bárminő társadalmi osztályhoz vagy rendhez tartozzanak is. Az az író, akit csupán a saját osztálya ismer el írónak, vagy helyesebben: aki csak a saját osztálya számára ír, soha nem sint nagy író. Ha a Literaturában hirdető cégeknél vásárol, hivatkozzék a Literaturára! .