Literatura 9. (1934)
1934. január 1.
Hazai ID . Nékám Lajos egyetemi orvosprofeszszor úr kiruccant a magyar nyelv és irodalom berkeibe. Előadást tartott a Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat 70. közgyűlésén „A könyvről“. A professzor úr a maga tudományában bizonyára a legkitűnőbb szakember, viszont az irodalom nyilván olyan rejtély a számára, akár a harangöntés. Ilyeneket mond például: „Az ókor meg volt kímélve a regényektől, amelyeknek túlnyomó része valóságos literaturiust okoz ízléstelenségével és tudatlanságával napjainkban, főleg pedig elvonja az emberek idejét és kedvét az értékesebb olvasmányoktól“. Hát először is tudnia kell a professzor úrnak, hogy az ókorban hatalmas regényirodalom volt — Rohde ..Psyche“-je és Reitzenstein ..Hellenistische Wunderzählungen“-jei óriási anyagot tártak fel —, s enélkül az ókori regény nélkül az egész világ szótár odaírna (csak véldónak ,mondjuk a középkori Szindbád-ciklust, amely elsőül támasztotta fel az emberben a földkutató kalandvágyat) elképzelhetetlen lenne. De még a mai kereszténység sem gondolható el ennek az until- re a éiin irodalomnak csudaváró miliője nélkül. S ami az ..értékesebb“ítéletét illeti a professzor úrnak: mi teljességgel elismerjük, de az a duodénum irritációiról szóló szakértekezés bizonyára igen fontos tényeket és felismeréseket tartalmazhat, de azért mértsem, tartjuk olyan izgalmas olvasmánynak, amely a tömegek fantáziáját vénkér lekötné ... Nékám profeszszor úr azonban tovább is kalandozik, és media a kultúrpolitika területére. Ezt írja: „Mi, magyarok arról sem feledkezhetünk meg, hogy 250 évvel ezelőtt dőlt mert Bécs alatt az ozmán hatalom és ez tette lehetővé, hogy visszatérjünk a kultúr nemzetek sorába, amelyben Mátyás alatt már előkelő helyet foglaltunk el. Mi azt hittük, hogy útja leszünk a nyugati ideátok keleti missziójának — no,ha csak útjában állítunk a nyugati csávók keletre nyúlásának. Ezért kellett minket legázolni!“ Ezer elnök remélni, hogy a professzor úr csak ironikusan értette ezt a mondatot, amikor leírta. De mindenesetre oly szerencsétlenül írta le, hogy a legenyhébb ítélettel is azt kell mondanunk: a professzor úr nem ért a magyar nyelvhe- S KÜLFÖLDI SÍTÁSOK lyes használatához. S ez az ítéletünk annál súlyosabban esik latba, mert van aztán a professzor úrnak néhány olyan kitétele a magyar nyelvről, amelytől az ember haja égnek mered. „A mi nyelvünk nehéz, pontatlan és csiszolatlan is“, mondja. S közben elfelejtkezik Vörösmartynak száz év előtti „Csongor és Tünde“-jéről, amelynek olyan a zenéje, hogy a „Szentivánéji álom“ óta olyat nem írtak, amiért is most 2—15 éve adta ki angolul angol kiadó, akit megkapott ez a muzsika. Vagy elfelejtkezik Adyról, aki a magyar költői nyelv segítségével a léleknek olyan finom rezdüléseit szűrte fel, hogy még — a dolog természetéből folyóan nem egyértékű — fordítások nyomán is jólfigyel rá az egész világ (mint ahogy erről Pekár kegyelmes úrnak nemrégiben a fasciszta Rómában kellett meggyőződnie). „Igeragozásunk primitív és pontatlan“, — mondja a professzor úr — „a jövő a folyamatos, félmúlt, régmúlt, midiban jövő, szenvedő, gerundiumi stb. időket csak segédigékkel, szokatlan alakokkal, körülírással fejezhetjük ki“. Hallott a profeszor úr már valamit a francia être-ről és avoir-ról, vagy a német sein és haben-ról, amelyeknél mi sokkal egyszerűbben fejezzük ki az időalakjainkat. Holott a francia és a német nyelv e segédigék ellenére is csak elért valamicskét a gondolatközlés pregnanciája terén! Azt mondja a professzor úr: „A praepositiókat hol eléje, hol utána csapjuk a szókhoz“. Az istenért, professzor úr, praeponere! Vagy ezt mondja: „A nemet, a többesszámot rosszul fejezzük ki“. Mit szól hozzá, professzor úr, az angol nyelv szintén nem ismeri a nemet és mennyire irigylik ezért a der-die-das-os németek és a le -la-s franciák! A többes számunk használata (helyesebben: nem-használata) pedig valósággal művészi értéke nyelvünk belső logikai szerkezetének. „A változó, hangutánzó ragokkal megterhelt hosszú szavaink megbénítják a szöveg mozgékonyságát és a gondolatnak átható erejét“. Álljunk oda a professzor úrral vitatkozni, hogy hangzó-illeszkedés mennyivel kevésbbé merevíti meg egy nyelv zeneiségét, mint a változhatatlan ragok és képzők?! „Nyelvünknek ez a sok fogyatékossága nagyobb csapás, mint volt a