Magyar Shakespeare-tár 4. (1911)

1911 / 1. szám - Értekezések - Hevesi Sándor: Shakespeare egy vígjátékáról

Shakespeare egy vígjátékáról, 3 országban. Én ellenben úgy találom, hogy a Shakespeare olasz kertjei és olasz interieurjei hamisítatlan angol interieurök, mihelyt egy kissé odafigyelünk a szövegre. A Makranczos hölgy 4-ik felvonásában hideg van s jól befűtenek a kandal­lóba, a Téli rege Szic­iliájában is égnek a kandallóban a nagy hasábfák. Bencze úr a Sok hűhó semmiért-beli Bencze úr, a könyvét egy angol windowban hagyta, a­hol kis karikákon át tűz be a nap, nem pedig egy olasz ablakban, s hogy be­tetőzzem a dolgot: a­mikor Oberon a tündéreivel megjele­nik Theseus termében, az első, a­mit mond, ez: Álmos itt tűz, kandalló. Milyen távol van ez Hellásztól és Itáliától, s mennyire az Old merry England meleg, családias otthona ez s milyen közel van az angol középkor zenés lelkéhez, a melynek a lüktetését keresztül érezni a Shakespeare drámái­nak dallamos, ritmikus szövedékén. Közel vagyunk még a misztériumokhoz, a hol aranynyal hímzett sátorokból, a­melyek a paradicsomot ábrázolták, üde gyermekhangok énekelték a l'Regina cceli»-t, a­hol harsonák és trombiták jelentették az ítélet napját, orgonaszó mellett vonult be Jézus Jeruzsálembe, a­hol angyalok és pásztorok dalolták a kánonokat, melyeket Shakespeare Böffen Tóbiása már kicsúfol, a­hol a hárfa és a hegedű, a lant és a duda, a dob és a tamburin (Ariel dobja és tamburinja) egymást váltották fel, s a­hol már fölcsen­dültek azok a régi, öreg dalok, a melyeket a csipkeverő leá­nyok dúdoltak s a melyeket a Vízkereszt ábrándos herczege annyira szeret. És Shakespeare korában a népdal már ki­röppent a középkori kontrapunktika szoros és fojtó kalitká­jából, Anglia és Lóczia megtelt dallal, mint soha azelőtt, és soha azután, s dallal volt tele minden angol hajlék, s minden úri házban ott állott az akkori zongora, a virginál, a melyről Shakespeare 128-ik sonetteje beszél, az, a melynek a czíme az 1640-ik kiadásban «Upon her playing upon the virginals». És Shakespeare tudja, hogy az ő prózája cseppentett, csengő muzsika, végtelen variácziókkal. Minduntalan keresi az alkalmat, hogy minél zeneibb lehessen, úgy hogy a való­ság, a­mely eltölti, mint eleven ritmus ömlik ki belőle. Nem véletlen, hogy Beatrice és Izozalinda is, annyit beszél­nek a tánczról, a dalról, a muzsikáról. Ilyenkor a Shakespeare

Next