A Petőfi Társaság Lapja, 1877. január-június (1. kötet, 1-26. szám)
1877-02-21 / 9. szám
lesebb elismerésben csak később részesült. 1873—75 időközben tette közzé műve második kiadását, melyet most a harmadik követ. Fájdalom, nem érhette gondolkozásának nagyobb sikerét, mert 1875. november 23-ikán elhunyt. Mint ember egyike volt a tiszteletre legméltóbb jellemeknek s valamint róla, úgy munkájáról is helyesen mondhatták a Preuss. Jahrbücher: „Sein Gepräge ist edel.“ A valódi tudós hivatásával boncolja szellemi világunk legfontosabb kérdéseit, különösen a materialismust. Könyve méltó figyelmet ébresztett a bölcsészeti irodalomban és geniális könnyűség mellett annyi világossággal van írva, hogy szinte kedvünk támadna azon vád ellen tiltakozni, mintha német szomszédaink nem tudnák a mélységet és világosságot, a bölcsészeti igazságot és könnyű átlátszóságot, amennyire a tárgy engedi, összekötni. Ezt azonban a szerző maga sem szerette volna. Bármily keserű ellensége is a keresett vagy önkénytelen homályosságnak, erélyesen felszólal Büchner és mások ellen, kik a tudományos határozottságot mellőzve, csak a tünemények és jelenségek felületes tárgyalásánál maradnak és minden nehéz érzetű bölcsészetet gúnyolnak. Lange munkája két részre oszlik. Az első kötet a szorosan vett történelmet foglalja magában, a második többet ad: az újabb materializmus tanának beható és érdekes kritikáját. Az első rész is fontos, mert a szakember tudományos készültségével és a történetíró alapos kutatásával adja a tudomány e nagy kérdésének megjelenését és fokozatos fejlődését, a második rész érdekesebb, mert napjaink erős küzdelmét rajzolja és a szerző tanait adja. A materialismus nem új jelenség. Mikor a philosophia megjelent s a dolgok természetes felfogásába egységet akart önteni, ugyanakkor a sokféle magyarázat között helyet foglalt a materialistikus világnézet is, megindította a szellemek harcát a létező hagyományos tanok és vallások ellen. Banga tagadja, hogy a régi görög világ nem ismerte volna a philosophia és theologia e kikerülhetetlen háborúját. Csak úgy, mint napjainkban, kardosan állottak egymással szemközt az emberi szellem e divergáló elemei, s ha nem igen veszszük ezt észre a hajdan kor irodalmi remekein, csak annak köszönhetni, mert a nagy emberek ki tudják engesztelni önmagukban korszakuk ellentéteit. Hisz ha valaki Göthe és Schelling, Herder és Lessing töredékeiből akarna koruk műveltségi viszonyairól ítélni, alig venné észre a mély szakadást és ellenséges gyűlöletet. A görögöknél sem hiányzott a merev és fanaticus orthodoxia; ez nyújtotta Socratesnek a méregpoharat, ez égette el Protagoras műveit, ez kényszerítette Aristotelest, hogy meneküljön, ez fogatta el Anaxagorast, ez üldözte Theodorust, az „atheistát“. Az tény, hogy a hellén művészek remekei nem tárják fel nekünk a jelen meghasonlást, mely kis részben valószínűleg akkor sem hiányzott ; az is tagadhatatlan, hogy az élet boldogító szeretete ömlik el műveiken, ezért jogosan taníthatjuk, hogy e külső szakadás és belső meghasonlás még nem lehetett annyira éles és mély, mint azt korunk társadalma mutatja. Az újkor összes classicusain meglátszik e harc, hisz Göthe Wertherje, Faustja, Chateaubriand Renéje, Byron Manfredje, Eötvös Karthauzija és száz meg száz ilyen remekmű, továbbá modern lyránk, építészetünk és szobrászatunk, festészetünk és philosophiánk minő erős tanúi e súlyos helyzetnek. Hát még a történet! Nem említjük a tömérdek öngyilkosságot, mert hisz ennek sokféle forrása lehet, habár legtöbbször a belső erkölcsi meghasonlás is vele jár, ott vannak a párisi commune iszonyai, „a social-democratia meztelen vadállatisága“ ,) melyek minden gondolkodót, bölcsészt úgy mint tudóst, komolyan figyelmeztetnek kétségbeejtő viszonyainkra. A tulajdonképi materialismus története a görög atomistikus iskolával kezdődik, melynek első elemeit Leukipposnál találjuk. E tan későbbi kifejtője az abderai Democritos volt. Korának legjelesebb tudósa és a természet szorgalmas búvára jó ideigcsak „a nevető bölcsész“ címén volt ismeretes. Verulami Baco ragadta ki az ismeretlenség homályából s adta meg neki jogos helyét, míg Aristotelest, a középkor e félistenét, a hiú és látszatos tudomány fejének tüntette fel. „Baco nem lehetett igazságos Aristoteles iránt, mondja Lange, mert hiányzott lelkében ama történeti érzék, mely a nagy tévedésekben is megismeri az igazság mélyebb felfogására szükséges átmeneti pontot. Democritosban pedig rokon szellemet talált és kétezer év hézagán túl is kortársaként ítélte meg.“ Korunkban Brandis és Zeller írtak felőle méltányosan, sőt ez utóbbi élénk rokonszenvvel. Tanait következőleg állíthatni össze : a semmiből semmi sem lesz. Ami van, nem semmisíthetni meg. Minden változás csak a részek összeköttetése és elválása. Semmi sem történik véletlenül, hanem okokból és szükségkép. Csak a parányok és az üres tér léteznek. E parányok végtelen számúak és alakúak. Örök esések, különböző sebességük, oldalmozgásuk és forgásuk szolgáltat alkalmat különféle világok keletkezésére, melyek amint képződnek, úgy szét is mállanak. A dolgok különfélesége az atomok quantitatív különféleségéből származik. A lélek finom, sima és kerek parányokból áll, mint a tűz. Ezek a legmozgékonyabbak és életet hoznak létre. Etnikája nem egyéb boldogságtannál, mely tökéletesen megegyezik ma *) Die Selbstzersetzung des Christenthums. Eduard v. Hartmann. 1874.