A Petőfi Társaság Lapja, 1877. január-június (1. kötet, 1-26. szám)

1877-02-21 / 9. szám

lesebb elismerésben csak később részesült. 1873—75 időközben tette közzé műve második kiadását, melyet most a harmadik követ. Fájdalom, nem ér­hette gondolkozásának nagyobb sikerét, mert 1875. november 23-ikán elhunyt. Mint ember egyike volt a tiszteletre legméltóbb jellemeknek s valamint róla, úgy munkájáról is helyesen mondhatták a Preuss. Jahrbücher: „Sein Gepräge ist edel.“ A valódi tudós hivatásával boncolja szellemi világunk legfontosabb kérdéseit, különösen a materialismust. Könyve méltó figyelmet ébresztett a bölcsészeti irodalomban és geniális könnyűség mellett annyi világossággal van írva, hogy szinte kedvünk tá­madna azon vád ellen tiltakozni, mintha német szomszédaink nem tudnák a mélységet és világos­ságot, a bölcsészeti igazságot és könnyű átlátszó­ságot, a­mennyire a tárgy engedi, összekötni. Ezt azonban a szerző maga sem szerette volna. Bármily keserű ellensége is a keresett vagy önkénytelen homályosságnak, erélyesen felszólal Büchner és má­sok ellen, kik a tudományos határozottságot mel­lőzve, csak a tünemények és jelenségek felületes tárgyalásánál maradnak és minden nehéz érzetű bölcsészetet gúnyolnak. Lange munkája két részre oszlik. Az első kö­tet a szorosan vett történelmet foglalja magában, a második többet ad: az újabb materializmus taná­nak beható és érdekes kritikáját. Az első rész is fontos, mert a szakember tudományos készültségé­vel és a történetíró alapos kutatásával adja a tu­domány e nagy kérdésének megjelenését és foko­zatos fejlődését, a második rész érdekesebb, mert nap­jaink erős küzdelmét rajzolja és a szerző tanait adja. A materialismus nem új jelenség. Mikor a philosophia megjelent s a dolgok természetes fel­fogásába egységet akart önteni, ugyanakkor a sok­féle magyarázat között helyet foglalt a materialis­­tikus világnéz­et is, megindította a szellemek har­cát a létező hagyományos tanok és vallások ellen. Banga tagadja, hogy a régi görög világ nem is­merte volna a philosophia és theologia e kikerülhe­tetlen háborúját. Csak úgy, mint napjainkban, kar­dosan állottak egymással szemközt az emberi szel­lem e divergáló elemei, s ha nem igen veszszük ezt észre a hajdan kor irodalmi remekein, csak annak köszönhetni, mert a nagy emberek ki tudják en­gesztelni önmagukban korszakuk ellentéteit. Hisz ha valaki Göthe és Schelling, Herder és Lessing töredékeiből akarna koruk műveltségi viszonyai­ról ítélni, alig venné észre a mély szakadást és ellenséges gyűlöletet. A görögöknél sem hiányzott a merev és fanaticus orthodoxia; ez nyújtotta So­­cratesnek a méregpoharat, ez égette el Protagoras műveit, ez kényszerítette Aristotelest, hogy mene­küljön, ez fogatta el Anaxagorast, ez üldözte Theo­­dorust, az „atheistát“. Az tény, hogy a hellén művészek remekei nem tárják fel nekünk a jelen meghasonlást, mely kis részben valószínűleg akkor sem hiányzott ; az is tagadhatatlan, hogy az élet boldogító szeretete ömlik el műveiken, ezért jogosan taníthatjuk, hogy e külső szakadás és belső meghasonlás még nem lehetett annyira éles és mély, mint azt korunk tár­sadalma mutatja. Az újkor összes classicusain meg­látszik e harc, hisz Göthe Wertherje, Faustja, Chateaubriand Renéje, Byron Manfredje, Eötvös Karthauzija és száz meg száz ilyen remek­mű, to­vábbá modern lyránk, építészetünk és szobrásza­­tunk, festészetünk és philosophiánk minő erős tanúi e súlyos helyzetnek. Hát még a történet! Nem em­lítjük a tömérdek öngyilkosságot, mert hisz ennek sokféle forrása lehet, habár legtöbbször a belső erkölcsi meghasonlás is vele jár, ott vannak a párisi commune iszonyai, „a social-democratia meztelen vadállatisága“ ,) melyek minden gondolkodót, böl­csészt úgy mint tudóst, komolyan figyelmeztetnek kétség­beejtő viszonyainkra. A tulajdonképi materialismus története a görög atomistikus iskolával kezdődik, melynek első ele­meit Leukipposnál találjuk. E tan későbbi kifejtője az abderai Democritos volt. Korának legjelesebb tudósa és a természet szorgalmas búvára jó ideig­­csak „a nevető bölcsész“ címén volt ismeretes. Ve­­rulami Baco ragadta ki az ismeretlenség homályá­ból s adta meg neki jogos helyét, míg Aristotelest, a középkor e félistenét, a hiú és látszatos tudomány fejének tüntette fel. „Baco nem lehetett igazságos Aristoteles iránt, mondja Lange, mert hiányzott lelkében ama történeti érzék, mely a nagy tévedé­sekben is megismeri az igazság mélyebb felfogá­sára szükséges átmeneti pontot. Democritosban pedig rokon szellemet talált és kétezer év hézagán túl is kortársaként ítélte meg.“ Korunkban Brandis és Zeller írtak felőle méltányosan, sőt ez utóbbi élénk rokonszenvvel. Tanait következőleg állíthatni össze : a semmiből semmi sem lesz. A­mi van, nem semmisíthetni meg. Minden változás csak a részek összeköttetése és elválása. Semmi sem történik vé­letlenül, hanem okokból és szükségkép. Csak a parányok és az üres tér léteznek. E parányok vég­telen számúak és alakúak. Örök esések, különböző sebességük, oldalmozgásuk és forgásuk szolgáltat alkalmat különféle világok keletkezésére, melyek a­mint képződnek, úgy szét is mállanak. A dolgok különfélesége az atomok quantitatív különfélesé­­géből származik. A lélek finom, sima és kerek pa­­rányokból áll, mint a tűz. Ezek a legmozgékonyab­bak és életet hoznak létre. Etnikája nem egyéb boldogságtannál, mely tökéletesen megegyezik ma­ *) Die Selbstzersetzung des Christenthums. Eduard v. Hart­mann. 1874.

Next