A Petőfi Társaság Lapja, 1877. január-június (1. kötet, 1-26. szám)
1877-02-21 / 9. szám
A PET O F I - TARSASAG LAPJA terialistikus világnézetével. E boldogság a kedély derült nyugalmában áll. Mérséklet és a szív tisztasága a lélek művelésével és az értelem fejlesztésével párosítva mindenkinek megszerzik a boldogságot. Az érzéki gyönyörök csak pillanatnyi kielégítést szülnek s a ki a jót belső becséért teszi, nem marad belső jutalom nélkül. E morál nagyon különbözik Epicur Hedonikjától vagy a XVIII-ik század materialisticus és finom egoismusától; de mégis hiányzik benne az idealisticus morál critériuma: cselekedeteinknek az öntudatból vett és a tapasztalattól független princípiuma. A mai materialismus tanaiból csak egy látszik hiányozni Democritosnál, t. i. minden teleologia tagadása. Pedig ez a materialismus első dogmája. Tagadni a célzatosságot, tagadni, hogy valamely felsőbb és öntudatos erő adta az atomok sajátságát s ezzel kiűzni a cél fogalmát a természet magyarázásából. Mert ez nem volna egyéb egy távoli csodánál, és a természet, különösen a szerves élet célszerűsége volt azon pont, melyre támaszkodva az idealisták a világot egy okos teremtő műveként mutatták be. Azonban a teleológia tagadása sem hiányzik egészen a régi görög világban. Kissé nyersen jelenik meg ugyan, formája nem oly tudományos, mint Darwin műveiben, de mégis megvan Empedoclesnél: a célszerűség azért oly feltűnő, mert lényegében rejlik önmagának fenntartása, míg a céltalan elenyészik. Democrit materialismusából fejlődött a Sensualismus. Mesélik, hogy Democrit egyszer egy teherhordót látott Abderában, aki ügyesen össze tudta rakni a vinnivalóját. Szóba ereszkedett vele s éles elméjét megszeretve, tanítványának fogadta. E teherhordó a későbbi nagyhírű bölcsész és sophista Protagoras volt. Kisebb-nagyobb hívei: Hippias, Prodicus, Gorgias és mások bejárták Görögországot, vitáik és felolvasásaikkal fényes vagyonra tettek szert, számos tanítványt kecsegtettek magukhoz és tanaikat az előkelő világ divatos nézetévé tették. A régibb bölcsészek nemes egyszerűségét és anyagi igénytelenségét épen nem találni soraikban. Ezért sok gúny és ostor is érte őket. Az utókor csak megvetéssel szólott róluk. Léha rabulistika, gyakorlott, de ferde dialectika és rendszeres erkölcstelenség vádjával illették személyüket. Hegelnek és az újabb philologiának köszönhetni, hogy kissé igazságosabbak kezdünk lenni irántuk. Grote Görögország történelmében és előtte Lewes határozottan védik őket. Annyi tény, hogy Protagoras nagy fordulópontot képez a görög philosophia történetében. Míg a materialisták a tárgyból, a külső természetből indultak ki és tovább sem mentek, addig Protagoras az alanyt, az ember szellemi lényegét szemelte ki vizsgálódására. De azért még mindig a materialismus szomszédságában tartózkodott, mert az anyagot emelte ki a forma ellenében, továbbá az egyest és egyedit pártolta az általános és egyetemessel szemben; sőt bizonyos relativizmus is található eszméiben, ami Büchnerre és Moleschottra emlékeztet bennünket. Azon állítás, hogy valami létezik, közelebbi meghatározásra szorul, „azon viszony által, hogy mire való és mivé lesz, különben semmit sem mondottunk vele“. Büchner is azt mondja: „A dolgok csak egymásra nézve léteznek és kölcsönös vonatkozás nélkül semmit sem jelentenek“, és Moleschott: „A fa a szemhez való viszony nélkül, melybe sugarait küldi, nem létezik.“ Protagoras sensualismusának alaptanaiból: „Az ember a dolgok mértéke és az ellentétes állítások egyenlően igazak“ ; ez utóbbi lett annyi támadásnak szülő oka, pedig igen könnyen érthető, ha két külön egyén szájából halljuk. Ez érthetőség azonban még nem igazolja Protagoras nézetét. Relativismusa kivált a morálra volt rosz hatással. Tanítványai és ellenei a legmerészebb következtetéseket vonták belőle s csakhamar egyetemes tanuk lett, hogy az jó és helyes az emberre nézve, a mi neki jónak és helyesnek látszik. Sime e materialismus és Sensualismus ellen támadt azon erős reactio, melynek élén Socrates állott. „Reactio a szó legszorosabb értelmében“, kiált fel Lange. De hát mi is az a reactio ? Az alsóbb és meghaladott álláspontnak felülkerekedése, a jobb belátás eleinek kiszorítása oly nézetek által, melyekben a philosophiátlan gondolkodás régi tévedései — új alakban, új fény és hatalommal, de nem régi káros jellemek nélkül — ismét visszatérnek. Ilyen tehát azon szerencsétlen reactio, melyet Socrates képzelt definitiói, Plato hamis methodusa és Aristoteles szemfényvesztő tana a lehetőség és valóságról, továbbá a nagy egységes philosophiai systemáról inauguráltak ! Valóban szépen és szellemmel, de az idealistára nézve keserű kérlelhetlenséggel írt Lange a régi görög világ ideális bölcsészetéről. Itt árulja el rokonszenvét a materialismus iránt, melyből azonban egyetmást engedett, csakhogy épen ezért számos ellenmondásba látszik keveredni. Lapról-lapra ki lehet mutatni e sok látszólagos ellenmondást; milyenek , hogy midőn az idealismust metaphysicai költésnek hiszi, ugyanakkor ismét a testet puszta képzetnek nevezi, másutt elismeri, hogy a metaphysica az emberi szellem általános szükségbe, de azért a következő lapon üres ábrándnak véli, majd a dualismust gúnyolja, a lélek és test különbözését jámbor idealisták phantomjának nevezi, de azért nem fél elismerni, hogy a gondolkodás physicai mechanismusának tisztán lelki alapja van. Nem követhetjük Lange hosszú történeti előadását, szellemes magyarázatát Epicur és Lucretius tanairól, sem a közép és újkori philosophiáról, hanem mindjárt áttérünk a második kötetre, mely midőn a materialismus viszonyát Kanthoz 18*