A Petőfi Társaság Lapja, 1877. július-december (2. kötet, 1-23. szám)
1877-07-01 / 1. szám
II. kötet. BUDAPEST, 1877. julius 1. 1. szám. A PETŐFI-TÁRSASÁG LAPJA. Ő ÉL! Kerestük Őt, fényét szemünknek, Szivünk legforróbb dobbanását, Az ős természet édes, tiszta hangját, Mi lelkeinkben, zendül olykor,------És nem találtuk meg sehol: Miként az eltűnt üstököst, Melynek követnek bár futását, Sohsem tudnék meg: hová, merre tűnt! . . . A lágy szellő, mely illatot hord szárnyán, Mely a virágok kelyhén születik S halk lebbenéssel csókolja meg arcunk’, Hova lesz, hogyha elmúlik ? És hova lesz a vihar harsogása, Mely tornyot és sziklákat döntöget, S a tengerfenék nyugvó cseppjeit Habozza fel a villamos nagy égre ! ? . . Ha leltek egy darabka földet, Melyen vérrózsák nyílnak ékesen S ezekről mézet vadméhek rabolnak, Zümmögve csodás, szelíd hangokon; A cserjék sötétárnyu lombozatján Az erdők szíve szól — a fülemire : Fogjátok rá, hogy ott van az Ő sírja, ,És ábrándozni oda menjetek! Ha leltek egy darabka földet A bérces ország egy domboldalában, Mely fölött fényes, fehér felhők szállnak, Mint »tépett lelke gondolatjai« , Hol a szivárvány hétszinü szalagja Összekötő a földet a nagy éggel : Fogjátok rá, hogy ott van az Ő sírja, És lelkesedni oda menjetek! Ha leltek egy darabka földet, Hol a szántóvas fényes éle Rozsdás kardot és összetört bilincset Emel ki a föld vékony rétegéből, És látjátok, hogy vérfolt az a rozsda: Mely értted omlott »százszor szent szabadság!« Fogjátok rá, hogy ott van az Ő sírja, És imádkozni oda menjetek ! De ne ringasson gyáva gondolat, Hogy Ő, kit a szabadság istene A csillagokon százszor túlemelt, Nem is a földön, de a föld alatt, A zsarnokok ólombányáiban Ott élne, tán egy negyedszázadot, Ki száz halállal halna meg Inkább, mint rab egy percig is lehetne ! Ó él, igen ! s ti ne tudnátok azt ? De nem az észak zord aknáiban, Hol a népeknek teste-lelke rab, Bilincsben születik a csecsemő, Ahol maga az élet is halál, Hol megfagy a legforróbb gondolat, Az égő szivet jég veszi körül, A föld egy gyászos, fehér temető ! Ó él, igen! mert sírja nincs sehol, És nem látta őt halni senki sem ! És élni fog, mig a világ világ lesz, Mig lesznek ajkak, mik dalolni tudnak, Mig lesznek szivek, mik tudnak szeretni, Mig a szabadság élni fog a földön, Melynek porát vérével szentelé meg------Ó él, igen ! . . . lelkünk, szivünkben él! KOMÓCSY JÓZSEF. MÉG MOST IS VÁRJA. — Beszély. — Bevezetés. Uraim, ha a pokolban egyszer az a gondolatjuk támadna az ördögöknek, hogy várost építsenek, az bizonyosan olyan lenne, mint Selmecbánya. Bocsássa meg az ottani érdemes magistratus ezt a becsmérlést, nem akar lenni sem sértés, sem gúny, különösen az élőkre vonatkozólag, kik bizonyára nem tehetnek róla, hogy az őseik olyan bolondos helyre építkeztek. Nyájas olvasó, aki még nem jártál e görbe országban, képzelj magadnak háromezer hegycsúcsot, ugyanannyi völgykatlant, egy tucat sziklát, mely sűrűn be van építve mindenféle alakú házakkal, melyeknek előrésze sokszor háromemeletes, mig ellenben a háza szerényen odalapul a hegyhez. Ha végig járod e maga a természet által kikövezett várost, szived csordultig megtelik humanistikus érzelmekkel s elérzékenyülten sóhajtasz fel: »Hát még itt is emberek laknak?« A vidék kietlen, rut, az időjárás mostoha. A zimankós »Szitnya« a »felhők szeretője« erővel aszott keblére húzza le szeretőit akármerre tartanak. S ha felhője nincs, mint a mellőzött vén leány duzzog, felfújja magát. Ha tehát eső nem esik, szél süvít végig a zig-zugos utcákon és sikátorokon. ‘ Szomorú város ez ! A levegője méreg a bányák kipárolgásától, vizétől »gelyva« nő a halavány arcú leányok és az idétlen férfinép nyakán. A harmadévi újoncozásnál hatszáz katonakötelezett ifjú közül négy vált be »császár emberinek.« (Szinte szégyenlem megírni.)