Szépirodalmi Figyelő, 1861. november-december - 1862. január-május (2. évfolyam, 1-26. szám)

1861-11-21 / 3. szám

Szerkesztői szállás, hová a lap szellemi részét illető külde­mények utasítandók : Ürlői­ út és 3 pipa­­utcza sarkán 11-ik szám. Megjelenik e lap csütörtökön. Előfizetés helyben házhoz hordva, vidéken postai szétküldéssel, félévre 5 ft. egész évre 10 ft. Kiadó hivatal, hová az előfizetési pénzek s minden a­lap anyagi részét illető dolgok utasítandók . Egyetem-utcza 4-ik szám. Nov. 21-én 1861. II-dik évfolyam. SZÉPIRODALMI FIGYEL­ő. 3-ik szám. KAZINCZY NYELVÚJÍTÁSA. n. A szépirodalom Említettük már, hogy a nemzeti élet azon korszaka, mely Kazinczyt megelőzte, oly nagy és a nemzet életét megrendítő ese­mény által meghatva nem volt, hogy nagy eszméket és ezekkel nagyszerű költészetet teremhetett volna. Azonban az ízlés külföl­di remekei vagy mesterei sem vonzottak. Sem kútfeje magasabb költői érzelmeknek, sem előadási vagy utánzási módszer, me­lyek által nagy elmetermékek szülemlettek volna. Küzdés, háború még pedig élethalál harc, rázzák fel rendesen a nemzet életét a tespedésnek indult lanyhaságból, ezek fo­kozzák fel az érzéseket és elmét, vagy béke idején nevezetes álladalmi, vallási esemé­nyek szokták felkelteni a múlt nagyság ér­zetét és a jövő felöli aggodalmat. Az előbbi körülmények és helyzet szültek az Iliásztól kezdve minden nagyobb eposzt, máig,­­ az utóbbiak a drámát a görögöknél, a Milton­és Klopstock féle vallási eposzokat, Vörös­­martyt és kortársait. Mindent a nemzetek életéből látunk kiforrni. A mi nem eposzi vagy drámai s a mi a lyrai nemben nem az­zal rokon, csekély hatású szokott lenni a nemzet irodalmában s a költő magas hiva­tásához nem oly méltó. Eroticus darabok, kivált ma, midőn a szerelem minden naivi­tását s költőiségét elvesztette, a leíró és tanköltemények, melyeket úgyis méltán korcs­fajoknak mondhatni, másodrendű dol­gok, melyek által nagy költő senki sem volt, nem Hordoz, nem Shakespeare (szonettjei) Kazinczy előtt, nem Pope vagy Thomson. Igaz, hogy Goethe kevéssé nemzeties, de világhonfias, a leg­­magasb hazafiság az emberiesség eszméi­nek zengéje s hirdetője. Oly erősen embe­­ries mintha hazafias volna. Ily értelemben a XVIII. századnak ná­lunk nagy költészete és költője nem volt. A század­ végi háborúkban a magyarnak nemzeti létele kérdésben alig forgott, a mellék­szerepet viselt, minden lépten érez­nie kellett, hogy nem ön­ügyéért küzd. Egy nemes, lovagias férfi becsületbeli vívása, nem egy eszméért vagy honért élethalálra vívó szent harcz volt az egész. Elég is lett, hogy ezen egész harczból alkalmi versek, indulók, csata-leirások s ilyfélék születtek, keveseket érdekelve, a népet magát legke­­vésbbé, s rövid életet érdemelve. Az ősi nemzeti monda még későbben kezdett figyel­met ébreszteni, alkalmas­ időben. A nem­zeti hős tettek énekesei elfogytak, elnémul­tak. Ha élt költészetünkben történet, az a görögöké vagy rómaiaké volt. A költészet ama sekélyeit, melyekbe fenekleni szokott, a didaxis élettelenségét, az eroticumok lé­haságát, az alkalmiság rhetoricáját mi sem kerülhettük el. Néhány főur akadt, ki maga körében a múzsákat kegyelte, ápolta, egy­két szép lélek, a ki érzelmeit, óhajtásait, nézleteit versekben fejezte ki, egy kettő, ki a tanult classicust magyar ruhában leírni vágyott, és abban felmutatni akarta, de mindig oly pongyolában, mint előbbi kor­ban külföldön is, oly hangon, mely az ere­

Next