Szépirodalmi Közlöny, 1870 (1. évfolyam, 1-38. szám)
1870-06-30 / 13. szám
I. évfolyam, 13. szám, 1870. junius 30. SZÉPIRODALMI KÖZLÖNY. IRODALMI, SZÉPMŰVÉSZETI ÉS KRITIKAI HETILAP. A MŰVÉSZET ÉS A művészet hanyatlása fölött régóta nem emelkedett annyi elégiás sóhaj, mint napjainkban. Nem születnek többé műremekek, a költészet, zene és festészet hanyatlóban van, — mondják azok, kik a régibb kor termékein folyvást odaadó lelkesedéssel csüggenek. Igaz ugyan, hogy Shakespearek, Dantek, Rafaelek korunkban nem születnek, de a művészet, bár ily lángelméket nem mutathat föl, uj anyagokat ölel magába s határait folyvást szélesíti. Az ismeretkör tágulásával amaz anyagoknak is szaporodtak kellett, melyeket a művészet használ alkotásaihoz. Napjainkban csaknem minden téren új vívmányokkal találkozunk: az emberi szellem eddig ismeretlen természeti törvényeket fedez föl, pillantást vet a távoli égövekre, a földfeletti és földalatti titkokba; a csillagászat megvilágítja az eget, a földtan a poklokat. A költészet, midőn ekép elrabolják tőle az általa teremtett régi birodalmakat, veszt ugyan, de a valódi élet gazdagsága kárpótolja veszteségeit. Az ismeretgazdagság — szól Frenzel igen helyesen — nem teremt ugyan nagyobb művészeket, de megváltoztatja azok állását a világhoz. Korunk ideális törekvésekben, s a magas műtörvényekbe való mélyedésben szegényebb lett, de anyag tekintetében néhány évtized óta szerfelett meggazdagodott. A gyárosnál új mintákat keresünk, s a tudomány tovább épít a már meglevő alapján. Ma már a történelmet más irányban írják, mint évek előtt, s ha a tudomány modern irányban halad, miért ne kövesse példáját a művészet is? Vagy talán a művészet alakjai oly szűkek és korlátoltak, hogy az új anyagot befogadni egyátalán nem képesek? Sokan csakugyan ekép vélekednek. Vannak, kik előtt minden újítás nélkülözi a nemesebb stylt. Ezek Kaulbach festményeit modorosaknak, s a politikai regényt az ízléstelenség netovábbjának tartják. Hány és műremek e nézet szerint tökéletesen A KORSZELLEM. kizárják egymást. Csak a régi, megszokott számíthat a klassikus névre s az alakok, melyek már régen túlélték magokat, folyvást sérthetlenek. A régi modorban még mindig festenek Madonnákat, keresztelő sz. Jánosokat, égi glóriákat. És ha e műveknek nincs oly hatásuk, minőt a művész és baráti köre remélt, ha a közönség érdekeltség nélkül halad el az ég felé lebegő Mária előtt, míg egy paraszt-kézfogónál, vagy más, a nép életéből vett jelenetnél csodálkozva áll meg; hanem örömest hallgatjuk a görög mythos hőseit és hősnőit, kik Zeuszre és a Styxre esküsznek, míg egy modern vígjátékot érdekeltséggel kisérünk, korholni kezdik a tömeg süllyedését, a kritika közönyét és a kor anyagiasságát. A változás okát senkinek sem jut eszébe az idők kényszerében keresni. Egy német szépész igen találókig mondja: a géniusz kora előtt világíthat, de a fáklyát kora adja kezébe. A valódi géniusz mindig a világtörténelem bizonyos korszakát képviseli s jelentősége abban áll, hogy ama korszak szellemének tökéletes, örök kifejezést ad. A költő régebben nemzetének prófétája s papja volt. Innen ered Homer, Sophocles, Dante, Calderon és Shakespeare nagysága. A valódi művész mindig korának mozgalmaitól kölcsönzi lelkesedését s maradandó becsű műveket csak az teremthet, ki kora lényegének mélyére képes hatolni. Az ó- és középkor költői jól ismerék ez igazságot; ők soha sem haboztak az anyag választásában s teremtőképességük üteme mindig a kor szívverése után indult. Csupán az újabb időket jellemzi ama dilettantismus, mely magát minden kigondolható világnézetbe beleképzeli s minden alakot utánoz, habár annak szelleme rég kihalt is. A régiek még gyengeségeikben is koruk gyermekei valának. Midőn a költészet még egészen jelképes volt s egyedül a vallásban gyökerezett, a népszellem vezérei a költők voltak. A Mahabharata, a Ramayana, Kalidasa drámái mélyebben és