Szépirodalmi Közlöny, 1871 (2. évfolyam, 1-14. szám)
1871-02-23 / 8. szám
a nyugodt halványsárga szín, mely másutt semmit sem mondó, sőt a testnél épen visszataszító volna, itt igen kellemesen hat s sok tekintetben elősegíti ama bámulatos szellemi kapcsot, mely itt a legtöbbnyire igen laza külső egységet pótolja. Lépjünk közelebb a műremekekhez s vegyünk például egyet a számtalan feszületek közül. Fél életnagyságig nyugodt színezetű talajra festett alakok ezek. Csinos sárgás fán feszülten áll az üdvözítő, nyugodt tartása meglepő finomsággal még egy lábai alá tett támaszszal is elő van segítve. A sebekből vér hull ki, de e vér nem irtóztató; nyugodt folyása alig látszik egyelőre a figyelmet is fölkelteni. Alól a feszület mögött egy csaknem redőzetlen ruhájú szent térdepel, karjai görcsösen ragadnak a keresztbe, hogy megváltójával egységét kifejezze, s bánatos feje az ő lehajtott arcára tekint. S e fejek, e tekintetek! Ki nem látta e kifejezést, annak hasztalan minden tüzetes leírás, ki látta, s tudott érezni is, az nem feledi el soha. A görög isten szobrok vezér nélkül ábrázoltattak, hogy a változás nyoma se látszassák rajtok; a keresztyén istenember teste s arcán hiányzik még a legkisebb redő is, mely a földre emlékeztetne. Tartása és arányai mindig komolyak, s nyugodtak s még a gyermek Krisztusnál sem találnak oly szabad genreszerű felfogást, mint még Raphaelnél is előjön, ki a humanismus befolyása alatt önkénytelenül is nem az emberré lett istent, hanem az ideális, az isteni embert rajzolja. Ez az oka — mellékesen legyen mondva — hogy ő nála különösen a Madonnát, a középkor ez ideálját, látjuk tökélyében, míg Fra Angeliconál a központ nem lehet egy, habár tökéletes emberi lény, hanem maga az isteni. S ez isteniség kifejezése főként az arcban nyilatkozik. A csaknem színtelen és változatlan testen, melylyel még az öltözetdarab is egybeforrva látszik, nincs a szemnek egyetlen nyugpontja sem. Önkénytelenül vizetünk a fejhez, mely gyöngéden borul a keresztfő jobbjára. Sima és ráncatlan ez arc, kissé lefelé hajlott orra felett szelíd félkörben fedi a szemöldök a félig nyílt nyugodt, s bensőséggel telt szemeket. A dicsővvel s a szent háromság véres jelével fedett fejéről egyszerű szép Sárgás fürtök omlanak le; az, ami emberi, a száj és ajkak még a félprofil archoz aránylag is igen kicsinyek. A leírhatatlan szem szelídséggel tekint le a kereszt alatt levő szentre, s e tekintetben el van feledve a kínzó fájdalom, de annál inkább élénk a nemes lelki szenvedés, melyet önfeláldozó szabadakarat idézett elő. Alig van hálátlanabb mű, mint ismeretlen képek leírása. A műremek egységes hatását még a nagy művészeknek is alig engedtetett meg büntelenül egyes részeikre bontani fel, s ha igen, az olvasó képzete legtöbbnyire törpe marad azok ismét egyesítésében. E művek értékét annak, ki őket nem szemlélheti, csak hatásában lehet némileg méltányolni. Fra Angelico művét a műértőre mint — említem is — a tiszta, önmagát átadó vallásos érzelem tökéletes megfestülésének benyomását teszik. A földi mindennapi élet teljesen elfeledten, a kedély az ismeretlen okfőhöz vágyakozik, kinek szelleme áthat a világ minden részein. Az erő, hatalom száműzve vannak innen ; a nyugodt arcokat csak szellemi gond aggaszthatja, a test és kéz munkát nem tanult ismerni, nem, még az olvasói kereszt is kerülve van, mint amely közé és az üdvözítő közé juthatna. Közvetlen egység, hol megszűnik az én önző egyedi gondolata, megszűnnek vágyai, reményei, mert megtalálta azt, kivel egybeolvadva örök boldogságot nyert. S a miért él, miért emészti a bánat, (a könnyek bámulatos tapintattal sehol sem jönnek elő) az egyszersmind a keresztre feszített mester bánata is, s igy olvadnak össze az egyes alakok nem testileg, mely csak külboríték, hanem az átható vallásos szellemben. De a testnek a szentek ez egyesülésében hátrányként nem szabad többé szolgálnia, s ezért tűnik el itt az animális élet, az erő, s változatosság, ezért halványulnak el a szikek, ezért keríthetik gondosan minden felesleges, mi a külvilágra emlékeztetne. Fra Angelico más műveket is festett. Magában e kolostorban, az Uffizi kincsei között, s Olaszhon más helyein önmagam is láttam több egészen más compositiójus kivitelű, de mégis nagyrészt kétségtelenül az ő munkáit. Színezete gyakran igen élénk s tiszta, angyalai s szentét olykor Mantegna-féle vonásokkal, a tárgy a tett pillanatában fogva fel, néha épen tájképpel, — de e művek, ha szinte némelyek, különösen egyes angyalfői kitűnő becsüek is, mindenkor háttérben maradnak e mesterművek mellett, melyek némi hiányait is nem geniális alkotások, hanem egyedül a kor kifejletlen technicájának lehet tulajdonítanunk. Legyen szabad még végül egy pár, bár látszólag igen merész szót kockáztatnom Fra Angelico helyére nézve a festészet történelmében. Mi, kik hozzászoktunk Titian színezetéhez, Corregio alakszépségéhez, mi, kik láttuk Rubens merész életteljes compositióját, Rembrandt nagyszerű világmegosztását — mi nekünk talán