Szociológia 1989
1. szám - Elmélet - Pokol Béla: A professzionális intézményrendszerek (A rendszerelmélet szociológiai alapkategóriái II.)
jogos/jogtalan értékpárját érinti. Ezt az értékpárt, amennyiben érinti az adott professzionális kommunikáció felmerült döntési alternatíváinak egy részét, nem hagyhatják figyelmen kívül, nem alkalmazhatják a saját értékpár „prizmáján megtörve”. Azaz pl. a jogtalan, de rentábilis alternatívát a gazdasági kommunikációban el kell vetni a résztvevőnek, és a jog gépezete erre jogsértés esetén rá is kényszeríti. Egy másik kivétele értékpár a gazdaság intézményrendszerének értékpárja. Mint láttuk, a gazdaság mint intézményrendszer más szinten helyezkedik el, mint a többi professzionális intézményrendszer. A gazdaság nem különállóan szerveződik, hanem egy sor intézményrendszert keresztülszelve, és ezek meghatározott aspektusait a rentábilis/nem rentábilis szerint értékelve építette ki saját intézményrendszerét. A legteljesebben az anyagi termelés intézményrendszerén belül esnek a döntési alternatívák a rentábilis/nem rentábilis értékelése alá, de egy sor többi intézményrendszeren belül is meghatározott esetekben a saját központi értékpárjuk mellett a rentábilis/nem rentábilis a szervező értékszempont. Mennyiben jelenti ez az értékpár az egyes professzionális intézményrendszerek autonómiájának csorbítását? Egy kommunisztikus vízióból kiinduló vagy egy hívő polányista talán elvihetné ezt abba az irányba, hogy a kezdeti kapitalista fejlődés a társadalmi reprodukció szervezését az árucsere univerzálissá tételével magas szintre emelte, ám a rentábilis érték szempontjainak uralma mellett kialakult autonóm értékelések struktúrái ma már szétfeszítik ezt a külsődleges szálat, s fokozatosan, intézményrendszerről intézményrendszerre haladva kiszorul és összezsugorodik a piacgazdaság, és előre tör a komplex, ám piacracionalitás nélküli társadalom. Mi azonban épp fordítva látjuk a piacracionalitás szerepét, és néhány professzionális intézményrendszer esetén a saját központi értékpárjuk sikeres érvényesülését is csak a piaci racionalitás szerinti párhuzamos értékeléssel együtt látjuk biztosítottnak. Nézzük meg erre példaként először a tudományszféra szerveződését. 1. Az egyetemi-tudományos szféra kettős racionalitása Ebben az intézményrendszerben jól lokalizáltan kimutathatóak a saját univerzális értékpárjuk körül szerveződő struktúrák. Az „ismeretnyerés” professzionalizálódásának kezdetei a görög-római kezdeményezések után a reneszánsz korában figyelhetők meg, eleinte az itáliai városállamokban, majd az itt kialakult minták és intézmények terjedtek el Nyugat-Európában. A tudószerep specializálódásával, a tudományos és a művészeti szempontok elkülönülésével tisztább tudományos kommunikációs körök alakultak ki az 1600-as évek végén Angliában, majd Franciaországban, és végül a XIX. században Németország vált a tudományos élet súlypontjává (Ben-David, 1971. 52. o.; Münch, 1984. 125. o.). E fejlődés közben a tudományos ismeret az igazi hamis értékelési szempontra szűkült, és a mindennapi élet diffúzabb kommunikációs struktúrái fölé emelkedő zártabb tudományos körökön belül specializálódott, hogy mit lehet igaznak tekinteni, ezt milyen feszességű bizonyítás és logikai érvelés esetén fogadja el az adott tudományos kör mint tudományos igazságot. A szétszórt kommunikációs közösségek elkülönült akadémiáiból, magánlevelezéseken nyugvó összeköttetéseiből a XIX. századra össze