Szociológia 1989

1. szám - Elmélet - Pokol Béla: A professzionális intézményrendszerek (A rendszerelmélet szociológiai alapkategóriái II.)

jogos/jogtalan értékpárját érinti. Ezt az értékpárt, amennyiben érinti az adott pro­fesszionális kommunikáció felmerült döntési alternatíváinak egy részét, nem hagyhat­ják figyelmen kívül, nem alkalmazhatják a saját értékpár „prizmáján megtörve”. Azaz pl. a jogtalan, de rentábilis alternatívát a gazdasági kommunikációban el kell vetni a résztvevőnek, és a jog gépezete erre jogsértés esetén rá is kényszeríti. Egy másik kivétele értékpár a gazdaság intézményrendszerének értékpárja. Mint láttuk, a gazdaság mint intézményrendszer más szinten helyezkedik el, mint a többi professzionális intézményrendszer. A gazdaság nem különállóan szerveződik, hanem egy sor intézményrendszert keresztülszelve, és ezek meghatározott aspektusait a rentá­­bilis/nem rentábilis szerint értékelve építette ki saját intézményrendszerét. A legtelje­sebben az anyagi termelés intézményrendszerén belül esnek a döntési alternatívák a rentábilis/nem rentábilis értékelése alá, de egy sor többi intézményrendszeren belül is meghatározott esetekben a saját központi értékpárjuk mellett a rentábilis/nem rentábi­lis a szervező értékszempont. Mennyiben jelenti ez az értékpár az egyes professzionális intézményrendszerek au­tonómiájának csorbítását? Egy kommunisztikus vízióból kiinduló vagy egy hívő polá­­nyista talán elvihetné ezt abba az irányba, hogy a kezdeti kapitalista fejlődés a társa­dalmi reprodukció szervezését az árucsere univerzálissá tételével magas szintre emel­te, ám a rentábilis érték szempontjainak uralma mellett kialakult autonóm értékelések struktúrái ma már szétfeszítik ezt a külsődleges szálat, s fokozatosan, intézményrend­szerről intézményrendszerre haladva kiszorul és összezsugorodik a piacgazdaság, és előre tör a komplex, ám piacracionalitás nélküli társadalom. Mi azonban épp fordítva látjuk a piacracionalitás szerepét, és néhány professzioná­lis intézményrendszer esetén a saját központi értékpárjuk sikeres érvényesülését is csak a piaci racionalitás szerinti párhuzamos értékeléssel együtt látjuk biztosítottnak. Néz­zük meg erre példaként először a tudományszféra szerveződését. 1. Az egyetemi-tudományos szféra kettős racionalitása Ebben az intézményrendszerben jól lokalizáltan kimutathatóak a saját univerzális értékpárjuk körül szerveződő struktúrák. Az „ismeretnyerés” professzionalizálódásá­­nak kezdetei a görög-római kezdeményezések után a reneszánsz korában figyelhetők meg, eleinte az itáliai városállamokban, majd az itt kialakult minták és intézmények terjedtek el Nyugat-Európában. A tudószerep specializálódásával, a tudományos és a művészeti szempontok elkülö­nülésével tisztább tudományos kommunikációs körök alakultak ki az 1600-as évek vé­gén Angliában, majd Franciaországban, és végül a XIX. században Németország vált a tudományos élet súlypontjává (Ben-David, 1971. 52. o.; Münch, 1984. 125. o.). E fejlődés közben a tudományos ismeret az igazi hamis értékelési szempontra szűkült, és a mindennapi élet diffúzabb kommunikációs struktúrái fölé emelkedő zártabb tudo­mányos körökön belül specializálódott, hogy mit lehet igaznak tekinteni, ezt milyen feszességű bizonyítás és logikai érvelés esetén fogadja el az adott tudományos kör mint tudományos igazságot. A szétszórt kommunikációs közösségek elkülönült akadémiáiból, magánlevelezéseken nyugvó összeköttetéseiből a XIX. századra össze­

Next