Tanu. Németh László kritikai folyóirata 2. (1934)
1934 / 7. szám - Görögök vagy A halott hagyomány
tekintget. Semmi sem az övé és minden az övé. Nincs hagyománya s az övé a világ minden hagyománya. Vannak fiatalok, akik ennek a dombtetői pillanatnak a veszedelmes szépségét, determinált évtizedek után a szabad választás vakmerő örömét nem érzik? Itt nincs fedél és nincs édesanya, de enyém a kék láthatár, mögötte a fekete veszély. A hagyomány ebben a pillanatban nem lehet útbaigazítás. Sophokles nem mesebeli vénember, aki megmutatja az utat az erdőn és Shakespeare nem fáról-fára röppenő vezérmadár. A hagyomány itt maga a mese, amely a fülünkbe dong még, amikor magunk is elindulunk mesét csinálni. Mit kaphatott János vitéz a meséből, amelyet gyermekkorában hallott. A trükköt, amellyel az óriást megölte? Én azt hiszem, kedvet és bátorságot mesét csinálni. A hagyomány ma ép ilyen általánosan hat; nem annyira a műveltségünkhöz szól, mint hajlamainkhoz. A hagyománynak ezt az általános, inkább hajlamosító, mint nevelő hatását szeretném itt az egész profán és nem profán hagyomány helyett a görög példán éreztetni. Az embernek hol több, hol kevesebb múltra volt szüksége s amire szüksége volt, mindig máskép és máskép szerezte meg magának. Érdekes volna egyszer ebből a szempontból vizsgálni meg a görög hagyomány sorsát a keresztény századokban. A középkor túl sűrűn temetkezett a maga atmoszférájában, úgyhogy ezek a távoli sugarak feloldódtak a ráboruló ködben. Homeros az eliziumi derengésben, Aristoteles a skolasztikán át szűrve, ennyi jut be a görög szörnyetegekkel Dante zárt világába. Montaigne a tizenhatodik század halálveszedelmében a halál megvetését edzi Plutarchoson; a kései görögségben otthonos ő, hellenizmusának latinos íze van. Sokratest a halálán át fedezi fel, magatartása hatalmas egyszerűségében csodálja. Goethe számára a görögség egy esztétikai menyország, melybe magas homlokkal és atlétatesttel kell belépni. Túlságosan erős szokásjogban nevelkedett; görögsége nem lehetett más, mint tudatos emigráció. Olaszországba már úgy utazik le, hogy onnan Hellaszt fogja visszahozni, Hellaszt vagy csak Jupiter tekintetét. Az ő homerosi görögségével szemben a Nietzschéé tragikus. Egy híg század bizakodó felületességére a Sokrates előtti görögökben találja meg a választ. A század még nyomasztóbb s Nietzsche idegesebb, semhogy a maga örvényeit ne látta volna bele a görögségbe. Magánnyal beoltott görögség az övé, Sophokles egy századvégi hős megvetésével. A szellemnek tekintélyre, példára, magasabb szférákra, történelemmel hitelesített megvetésre volt szüksége s a görög hagyomány mindent igazolt. Az élő kor túl erős volt.