Tanu. Németh László kritikai folyóirata 2. (1934)

1934 / 7. szám - Görögök vagy A halott hagyomány

tekintget. Semmi sem az övé és minden az övé. Nincs ha­gyománya s az övé a világ minden hagyománya. Vannak fiatalok, akik ennek a dombtetői pillanatnak a veszedelmes szépségét, determinált évtizedek után a szabad választás vakmerő örömét nem érzik? Itt nincs fedél és nincs édesanya, de enyém a kék láthatár, mögötte a fekete veszély. A hagyomány ebben a pillanatban nem lehet útbaigazítás. Sophokles nem mesebeli vénember, aki megmutatja az utat az erdőn és Shakespeare nem fáról-fára röppenő vezér­madár. A hagyomány itt maga a mese, amely a fülünkbe dong még, amikor magunk is elindulunk mesét csinálni. Mit kaphatott János vitéz a meséből, amelyet gyermekkorában hallott. A trükköt, amellyel az óriást megölte? Én azt hi­szem, kedvet és bátorságot mesét csinálni. A hagyomány ma ép ilyen általánosan hat; nem annyira a műveltségünkhöz szól, mint hajlamainkhoz. A hagyománynak ezt az általános, inkább hajlamosító, mint nevelő hatását szeretném itt az egész profán és nem profán hagyomány helyett a görög példán éreztetni. Az embernek hol több, hol kevesebb múltra volt szüksége s amire szüksége volt, mindig máskép és máskép szerezte meg magának. Érdekes volna egyszer ebből a szempontból vizsgálni meg a görög hagyomány sorsát a keresztény szá­zadokban. A középkor túl sűrűn temetkezett a maga at­moszférájában, úgyhogy ezek a távoli sugarak feloldódtak a ráboruló ködben. Homeros az eliziumi derengésben, Aris­toteles a skolasztikán át szűrve, ennyi jut be a görög ször­nyetegekkel Dante zárt világába. Montaigne a tizenhato­dik század halálveszedelmében a halál megvetését edzi Plutarchoson; a kései görögségben otthonos ő, hellenizmu­sának latinos íze van. Sokratest a halálán át fedezi fel, ma­gatartása hatalmas egyszerűségében csodálja. Goethe szá­mára a görögség egy esztétikai menyország, melybe magas homlokkal és atlétatesttel kell belépni. Túlságosan erős szokásjogban nevelkedett; görögsége nem lehetett más, mint tudatos emigráció. Olaszországba már úgy utazik le, hogy onnan Hellaszt fogja visszahozni, Hellaszt vagy csak Jupiter tekintetét. Az ő homerosi görögségével szemben a Nietzschéé tragikus. Egy híg század bizakodó felületes­ségére a Sokrates­ előtti görögökben találja meg a választ. A század még nyomasztóbb s Nietzsche idegesebb, sem­hogy a maga örvényeit ne látta volna bele a görögségbe. Magánnyal beoltott görögség az övé, Sophokles egy század­végi hős megvetésével. A szellemnek tekintélyre, példára, magasabb szférákra, történelemmel hitelesített megvetésre volt szüksége s a görög hagyomány mindent igazolt. Az élő kor túl erős volt.

Next