Uránia - Népszerű tudományos folyóirat 23. (1922)
1922 / 1-5. szám - Szász Károly: Irodalmi nevelés
a rékosság elvének kell érvényesülnie — ám a takarékosságot okosan kell csinálni. A ki merő takarékosságból megvonja magától a szükséges táplálékot és ruházatot — váljon igazán takarékoskodik-e? Bizonyára nem, mert a megspórolt százakat ezresekké dagasztva viszi el a doktor és patika. S ne higyje senki, és ne hirdesse az állam sem, hogy a szellemi táplálékra nincs éppen olyan szükség, mint a betevő falatra. Nem! A kultúra nem fényűzés — hanem mindennapi kenyér. Az, különösen nekünk, szegény magyaroknak, akik fajunkat, nemzetünket csak úgy tarthatjuk fenn, — hazánkat, országunkat csak úgy nyerhetjük vissza — ha a környező országok alsóbbrendű műveltségű népei fölött — a háború után is folyó rettenetes tusában — kulturális fölényünkkel állandóan felülkerekedünk és végre is győzedelmeskedünk. Ez nem léha frázis, nem henye szóvirág — ez tiszta igazság, mit meg kell szívlelnie széles e hazában mindenkinek. Elszörnyed az ember, valahányszor kulturális állami kiadás megszűkítéséről hall, vagy éppen megszüntetéséről értesül. Meg akarják szüntetni a budapesti egyetemen a második magyar irodalomtörténeti tanszéket! Hallani is borzasztó, elhinni nehéz, megtenni — remélhetőleg— lehetetlen lesz! Hogy évente megtakarítson az állam — talán hatvanezer koronát? Hiszen jó, hatvanezer korona is pénz és sok hatvanezer korona sok pénz — takarítsa is meg az állam, ahol lehet és ahol szabad — bizonyára nyílik rá sok alkalma. De amíg a közoktatásügyi kormányzat embereinek utolsó autóját is meg nem takarítják, addig nem szabad a legfontosabb nemzeti tárgy egyik tanszékének eltörlésére még csak gondolni is. Micsoda szánalmasan silány érveléssel lehet csak ezt a szerencsétlen tervet védelmezni! Hirdetni a nemzeti kultúra egyedül üdvözítő voltát, elismerni a kultúra érdekében a nemzeti irodalom elsőrangú fontosságát és azon gondolkozni, hogy nem lenne-e elég a Pázmány Péter ősi egyetemén az eddigi kettő helyett egy irodalomtörténeti tanszék — ez, akárki gondolta is el, szörnyűségesen czinikus szándéknál egyébnek remélhetőleg nem lesz mondható. Talán van két tanszék minden más tárgyra, melyet csak a szakbeli jelöltek hallgatnak — s a magyar irodalomtörténet, mit — nagyon helyesen — minden szakmabeli tanárjelöltnek hallgatnia kell, egy tanszékkel szegényedjék? Egy tanár el se tudja alaposan látni az e fontos nemzeti stúdiummal összekötött kötelességeket — de ez még a kisebb baj. A nagyobb az a rettentő erkölcsi kár, amelyet itt benn, s még inkább elszakított véreink, és leginkább ellenségeink előtt szenvednénk, az ilyen retrográd „nemzeti“ politikával. Az olyannyira szükséges irodalmi nevelés és műveltség kérdésére végtelenül hátrányosan hatna vissza e fajta intézkedés — de remélhető is, hogy e káros terv csak terv marad, illetőleg az sem, hanem mint valami kártékony féreg, eltiportatik, hogy soha többet fel ne támadhasson ! Az intéző körök pedig lássák be, hogy a nemzeti létünket biztosítani hivatott nemzeti közművelődés állami költségvetését nem hatvanezer koronákkal apasztani, hanem súlyos milliárdokkal emelni kell — ha „élni kíván Árpád nemzete!“ Igen. A mely gazda nem bőkezű és gondos a vetésben — annak szűk és gyarló lészen aratása is. A ki pedig gazdagon vet — sokszorosan gazdagabban arat. Az irodalmi nevelés legeslegelső fontosságú tényezője: a könyv, a magyar könyv — ezt is, sajnos, mindenki tudhatja már — sok minden egyébbel szintén válságban van. Az Akadémia nem tudott volna egy kötetet sem kiadni, ha a nekilendült társadalmi mozgalom segítségére nem siet néhány millióval. De meddig tartanak várjon e nem is nagyszámú milliók? Két év múlva talán megint ott lesz tudományos életünk fő-fő intézete, hogy ha újabb actio nem támogatja, megint nem fog tudni kiadni egyetlen egy könyvet sem. Társadalmi koldulásból, gyűjtögetésből színvonalon tartani a tudományosságot — nem lehet! A Kisfaludy-Társaság is kapott körülbelül egy milliót — vagyis kiadhat egykét kötetet — nem sokat — s aztán? Itt gyökeres segítségre van szükség! Amicus Plato, amicus Aristoteles — amica verő maxima: veritas! Fontos a földmívelés, fontos a kereskedelem — de legfontosabb: a műveltség. Az állami költségvetésben a közoktatásügyi tárca javadalmát — minden kortesbeszédek ingoványán és minden „jóvátételek“ poklán keresztül törve: meg kell sokszorozni, hogy a nemzeti irodalmat és művészetet, a magyar tudományt, a magyar könyvet kiszabadítsuk a veszedelemből, amelybe jutott, — a válságból, a melyben gyötrődik, — a sírból, melynek szélén tántorog. „Elvész az én népem, elvész — kiáltá a „legnagyobb magyar“, a legnagyobb magyar költő tanúsága és szavai szerint — mivel hogy tudomány nélkül való!“ Ez a félelem ma is jogosult, — ez a kiáltás ma még nagyobb igazságot hirdet. El akarsz veszni egészen, szegény magyarom ? Hát csak nézd fényűzésnek a könyvet, tartsd mulatóhelynek az állami színházakat, hagyd kínlódni a betűrágók és firkászok társaságait, takaríts meg egy-két hatvanezer koronát irodalmi tanszékek megszüntetésével — légy róla meggyőződve — és legyen boldogan meggyőződve hazánk s nemzetünk minden titkos és nyílt ellensége — hogy el fogsz veszni, el fogsz pusztulni — talán nagyon hamar. De ha élni akarsz, ha nemzeti létnek nevezhető s ezeréves múltadhoz méltó tisztes életet akarsz élni, akkor vedd a lehető legkomolyabban az irodalmi nevelésnek gyönyörűségesen fontos kérdését, s mindazt, ami ezzel a kérdéssel kapcsolatos, mindazt a sok-sok tényezőt, amelyek ennek a kérdésnek keretébe tartoznak — könyvek és színházak, akadémiák és irodalmi társulatok, felolvasások és előadások — s bár sokszor gyászos, de mégis csak szép és dicső múltadra támaszkodva.