Uránia - Népszerű tudományos folyóirat 24-25. (1923-1924)
M. F.: Kulturális értékveszteségünk a Felvidéken
resztül az ő eszményített világába, nem is gondolkozunk már, csak követeljük elkábulva, megmámorosodva költészetének illatától nyelvének zengésétől és humorának édességétől. Még az is, aki nem mulatni akart, hanem bírálni, még a kritikus is elfelejti célját, lecsapja hibákat kijegyző ceruzáját s rohan, rohan a tündéries pompába öltözött betűerdőkön át mosolyogva, könnyezve, ahogy a nagy költő akarja s felkiált a végén, mint Erdélyi János : Jókait nem bírálni, Jókait élvezni kell!“ Jókai regényeiben is költő maradt. Az ő regényei prózában írott nagyszerű költemények. Csakhogy minő próza az ! Jókai a magyar prózai nyelvnek eddig utól nem ért mestere. Az ő prózai nyelvezetére illik rá igazán a „remekíró“ kifejezés. Csodálatos fantáziája adja tolla hegyére azokat a ragyogó, pompás, bűbájos meséket, amelyeket regényeknek nevezünk, mert kötetlen beszédben vannak írva, amelyek azonban lényegük szerint költemények, mégpedig a világ legnagyobbszerű költeményei közül valók. A magyar elbeszélő irályt azelőtt nem is sejtett magaslatra emelte regényeiben, amelyek színpompásak, változatosak, bájosak, könnyedek és egyszerűségükkel és természetességükkel ellenállhatatlanul magukkal ragadják az olvasót. Szigorú jellemfestést, következetességet, az élet realitásainak hű visszatükrözését hiába keressük regényeiben. Ezeket a hiányokat kritikusai, élükön a jeles Gyulai Pállal, keményen kifogásolták és kifogásaikban kétségtelenül igazuk is van. Mindez azonban mit sem von le Jókai nagyságából, Jókai értékéből, főképen pedig annak a maradandó és jótékony hatásnak jelentőségéből, amelyet Jókai nemzedékekre gyakorolt és újabb és újabb nemzedékekre gyakorolni fog. Ő minden kritika dacára a magyar széppróza mestere, a magyar elbeszélő stíl hasonlíthatatlan művésze, a legragyogóbb fantáziájú költő és irodalmi műveivel nemzetét állandóan, nemesen és jótékonyan befolyásoló hazafi. Ha mindez nem elég a nagyság megállapításához, akkor nincs is nagyság. Nagyságának olimpuszi magaslatáról sem az le nem ránthatja őt, hogy regényhőseinek jellemfejlesztésében hiányzik a lélektani következetesség, sem az, hogy regényei nélkülözik az élet valószínűségeit. Hiszen igaz, hogy a regénynek az életet kell visszatükröznie s igaz, hogy Jókai dúsgazdag fantáziája túlrobogott a valószerűség és következetesség határain, de mindez nem kisebbíti alkotásainak nagyszerűségét s ezekért a hiányokért bőven kárpótol bennünket költői szárnyalásának dúsgazdagsága, amely ellenállhatatlanul ragad magával fantáziájának színpompás, derűs magasságába. Jókait azért is nehéz és veszedelmes kritizálni, mert Jókai őserő, abszolút eredetiség, semmit mástól nem kölcsönzött, senkit nem utánoz, csak magából merít, csak azt adja tehetségének bőséges forrásából természetesen és könnyedén, amit az istenség belesugallott. Szinte könnyelműen osztogatja a kincseket, amelyek lelke mélyéből üde forrásként törnek elő. Romanticizmus az ő költészete, de olyan romanticizmus, amely nem kölcsönzött, nem utánzott, hanem amelynek ősforrása önmaga, a saját egyéni káprázatos fantáziája. S ha képzeletének birodalma nem egyez is a valóság országával, azzal ennek a birodalomnak szuverenitásán mi csorba sem esik. S mit mondjunk gazdag, derűs és optimista lelkének legszebb szülöttjéről, páratlan humoráról ? Különösen regényeinek epizód alakjait füröszti meg abban a színarany humorban, amely végtelenül gyönyörködtet, elbájol, megkacagtat vagy elandalít. De sohasem bánt, sohasem sért, soha lelki meghasonlást nem provokál. Ez a színhumor teszi örökéletűvé Jókai regényeinek nem egy epizódalakját. S ha végül Jókait és hatását Szabad Lyceumunk különleges szempontjai szerint bíráljuk el: hát lehet-e a szabadoktatásnak, az iskolánkívüli népművelésnek hathatósabb előmozdítója, mint Jókai írásai ? A szabadoktatásnak, az iskolán kívüli népművelésnek az ismeretek mélyítése mellett legmagasabb céljai: erkölcs és jellemképzés és a hazaszeretetnek beoltása a lelkekbe. Jókai egymaga dicsőbb eredményeket ért el ezeknek a nagy és szent céloknak megvalósítása terén, mint egész korszakok minden összetett tevékenysége. Óriás ő, szellemóriás, aki lelkének egész melegségét, szívének egész jóságát beleöntötte dúsgazdag képzeletének betűkbe szedett kincsesházába. Ezt a kincsesházat reánk testálta. Lapozzuk szorgalmasan, szívjuk belőle magunkba azt a sok jót, szépet és nemeset, mi benne lakozik, szívjunk belőle reményt, hitet és akaratot rab nemzetünk feltámadására. A magyarok Istenének pedig rebegjünk hálát, hogy Jókait adta nekünk. Kulturális értékveszteségünk a Felvidéken. A jog és az igazság Trianonban katasztrofális vereséget szenvedett. A „Macht geht vor Recht“ elv talán soha sem érvényesült ridegebb formák között, mint a világháborút befejező békekötésekben. Hiába hivatkoztunk történelmi jogokra, földrajzi örök törvényekre, gazdasági egymásrautaltságra, hiába jósoltak szakértőink gazdasági összeomlást az elválasztott területeknek, mindez nem használt. Hazánkat szétdarabolták s mi mint a végtagjait elvesztett törzs vergődve nézünk magunk elé és igazságunk és sajnos, egyelőre tehetetlenségünk tudatában várunk. Azonban a jobb jövőre való sóvárgás mindig egy nemzet legszomorúbb történelmi korszakát is jelenti s szomorú vigasz az, hogy egyelőre ez jutott osztályrészül nemcsak nekünk, hanem a nagy német nemzetnek is. De a várakozás nem lehet letargikus semmittevés, készülnünk kell mindennap a kedvező pillanatokra. Egyelőre számolva, de meg nem alkudva