Uránia - Népszerű tudományos folyóirat 24-25. (1923-1924)
M. F.: Kulturális értékveszteségünk a Felvidéken
az adott helyzettel, számba kell venni azokat az értékeket, melyeket tőlünk elvettek, mert ha a kényszerítő viszonyok hatása alatt átadtuk is ezeket, de lemondanunk azokról s megfeledkeznünk nem szabad soha. Nem szabad elfelednünk, hogy ősi magyar földet szakítottak el tőlünk a Felvidékkel. A cseh múltnak, a cseh történelemnek e földhöz semmi köze sincsen; minden városához, minden váromladékához magyar történelmi emlékek fűződnek. Igaz, hogy tíz évszázaddal ezelőtt Szvatopluk Nagy-Moraviája majdnem a Garamig terjedt, de ez az állam először is nem volt cseh, másodszor még kevésbbé volt tót, harmadszor pedig összesen 50 évig állott fenn, tehát a cseheknek történelmi jogaihoz alapot nem adhat. Uralkodtak még a XV. században Giskra cseh zsoldosvezér bandái is a Felvidéken, de ez a nagystílű condottiere épen mint V. László magyar király érdekeinek védelmezője tudta itt lábát megvetni. Erről még a csehbarát francia írónak, Ernest Denisnek is ez a véleménye: „E rablóbandák egy-két vezére, — félig keresztes vitézek, félig banditák — letelepedett ott, hasonlóan ama rablóbandákhoz, melyeket Lajos trónörökös vezetett Svájcba vagy VIII. Károly Elszászba“. És ilyen gyenge alapokra fektetett történelmi jogokra való hivatkozással, másrészt hamis népesedési jogcímen, valójában azonban pártfogóiknak hatalmi szavával 63.004 km 2 területtől fosztottak meg minket, magukévá tevén a régi nagy Magyarország területének mintegy 22°/o-át. S e területi veszteséget megközelítő százalékban fosztottak meg minket polgártársaink nagy zömétől, amennyiben 3.575.685 felvidéki lakost (régi népességünknek 19,6%-át) soroztak be a cseh-szlovák birodalom lakói közé. KétAmíg tehát a magyar népszámláláskor, amelyen — felemelt fővel mondhatjuk, mindenki annak vallhatta magát, aminek magát érezte — Kassa lakossága 75%-ában magyar volt, addig 1919-ben ez a százalékszám már felényire esett, amennyiben mindössze 38% magyart találtak a cseh statisztikusok s ez az arányszám is további három év alatt 22,5%-ra olvadt le. Pozsonynak, a másik nagy központnak 1910-ben kerekszámban 78 ezer lakosa volt, 31 ezer magyarral, 32 ezer némettel és 11 ezer tóttal. Az 1922. évi népszámlálás szerint, amikor is a város lakossága 93 ezer főre emelkedett, már 38 ezer csehszlovák (41 ° 0), 27 ezer német (29%) és csak 21 ezer magyar (22%) volt. A külön kimutatott zsidóság 4000 (5%) főben szerepelt. E két város iskolapéldája annak, hogyan dolgoznak a csehek a Felvidéken, miként szorítják vissza — egyelőre ugyan csak papíron — a magyarságot s hogyan igyekeznek számbeli föleségtelen, hogy e 372 millió főnyi lakosságnak számban legtekintélyesebb része 1.702.064 lélek, azaz 47,6 % tótnak vallotta magát, de ez még nem elegendő ok arra, hogy a cseh állam polgárává legyen. Minket keservesen sújt az a biztos tudat, hogy bár lelketlen és körmönfont izgatás következményeképen az egymillió hétszázezer főnyi tétságnak egy része kívánta is a hazánktól való elszakadást, túlnyomó része azonban nemcsak érzelmi, hanem gazdasági okok alapján is hű maradt Magyarországhoz. De ennél sokkal szomorúbb és lealázóbb reánk nézve a nemzetiségi elvnek az a megcsúfolása, hogy az új országalakulásba 1.084.343 magyar anyanyelvű polgártársunkat kényszerítették be. Ha egy nemzet művelődésének egyik alaptényezője értelmes polgárainak nagy számában keresendő, akkor mi itt egymillió magyar elvesztésével a magyar művelődésnek hatalmas bázisától fosztottunk meg. Ez a tekintélyes, 30,3%-nyi magyarság, az ugyancsak magas műveltségű 7%-nyi elszakított németséggel s a cseh államról tudni sem akaró 12%-ot kitevő ruthénséggel együtt, felülmúlja az összes tótok létszámát. Igaz, hogy a csehek most mindent elkövetnek, hogy ezt a többséget megsemmisítsék, s mivel csehek eddig a Felvidéken nem voltak, tervszerűen telepítenek be cseheket s a tót alattvalókat cseh-szlovákoknak teszik meg. Statisztikai adataik ezirányú törekvéseiknek sikeréről tesznek tanúságot. Olyan városok, mint pl. Kassa, a magyarságnak egyik végvára és büszkesége, a cseh népszámlálók adatai szerint fokozatosan megszűnő magyar város benyomását teszi. Igen tanulságos, ha a most Kosice-nak elnevezett Kassának népességét az utolsó három népszámlálás adatai alapján egymás mellé állítjuk, összesen 52.249 nyaknek feltüntetésével a külföld előtt kimutatni, hogy ez a föld nem magyar s hogy a magyarságnak nincs joga e területekhez. Ha ezt a külföldön elhiszik, ez reánk nézve újabb vereséget jelentene. De nemcsak e hatalmas országrészt s annak magyar és nem magyarajkú polgárait nem szabad felednünk, de nem szabad megfeledkeznünk azokról a kulturális értékekről sem, melyeket ez a karthágói béke a csehek kezére játszott. Köteteket tölthetnénk meg azoknak a történelmi és műemlékeknek felsorolásával és méltatásával, melyekkel a Felvidék elvesztésével szegényebbek lettünk. Már maga Pozsony városa egy hatalmas darab magyar történelem, mely a csehszlovák múlttal semmiféle érintkezésben sem volt. Hogy miért kapta a város 1919 februárjában a cseh-szlovák kormányzótanács rendeletéből a Bratislava nevet, ennek magyarázatával az elkeresztelők örökké adósak maradnak a az 1910. évi népszámlálás szerint: magyar . . . 33.350 tót................ 6.547 egyéb.............4.314 összesen 44.211 az 1922. évi népszámlálás szerint: magyar .... 11.796 csehszlovák . . 31.811 zsidó............. 5.596 egyéb............. 3.046 az 1919. évi cseh népszámlálás szerint: magyar. . . . 17.470 tót................22.813 egyéb .... 5.895 összesen 46.178