A MTA MŰSZAKI TUDOMÁNYOK OSZTÁLYÁNAK KÖZLEMÉNYEI 14. KÖTET (1954)

14. kötet / 1-3. szám - VERŐ JÓZSEF: A Műszaki Tudományok Osztályának az új kormányprogrammal összefüggő feladatai: Osztályelnöki megnyitó

VERŐ JÓZSEF kezdeményező lépést jelent és alaposan fel kell használnunk a második ötéves terv kezdetéig rendelkezésünkre álló időt, hogy reálisabbá tegyük, hogy az a véglegesen elfogadott második ötéves népgazdasági tervbe mint annak szerves és elválaszthatatlan alkateleme beépülhessen. Iparfejlesztési tervjavaslatainkat a minisztertanács és az Országos Terv­hivatal is figyelemben részesítette, további kidolgozásában ezeket a vezető szer­veket osztályunk még segíteni fogja. Hangsúlyoznom kell, hogy ezt a javaslatot nem a benne foglalt számadatok teszik értékessé, mert ezek a számok a további tervezés során még változtathatók, hanem azok az elvek és módszerek, amelyek ennek a tervnek kidolgozásakor érvényesültek. A javaslat számszerű kidolgozásá­hoz szükséges adatokat ugyanis az osztály bizottságai nem ismerték a kellő pontossággal, főképpen pedig gazdasági számításokat nem végezhettünk. Ennek ellenére több lényeges kérdést ilyen pontos adatok nélkül is elég jól el tudtunk bírálni. A legnehezebb kérdés az, hogy a termelőeszközöket, illetve a fogyasztási cikkeket gyártó iparágak fejlesztése milyen arányban történjék. A nehéziparban a kohászatot illetően például nyersanyaghelyzetünk hozzávetőleges ismereté­ben is megállapítható, hogy vaskohászatunkat még jelenlegi méreteiben is csak jelentős mértékű érc- és kokszimport segítségével tarthatjuk fenn. Kutatással és beruházásokkal a kokszfogyasztás valamelyes csökkentése és az érc jobb fel­használása elérhető lesz, teljesen belső anyagforrásokra támaszkodó kohászat azonban ábrándnál több nem lehet. Az is egészen biztos, hogy a messziről szállított ércből, ugyancsak messziről érkező koksszal termelt nyersvas, valamint az ebből készült acél mindenképpen drágább, mint a helyszínen bányászott nyersanyagokból termelt. Az sem szorul részletes számítgatásra, hogy drága vasból, acélból, nem korszerű üzemben gyártott, esetleg még el is avult konstruk­ciójú gép a világpiacon haszonnal nem értékesíthető. Ilyen gyártási ágak túlzott fejlesztése a nemzeti jövedelmet csökkenti, azokat tehát legfeljebb a belső szükséglet megkívánta mértékig szabad fejleszteni, de exportálásra nem. Ez a megállapítás arra int, hogy meg kell szabadulnunk attól az eléggé meggyökere­sedett szemlélettől, amely csak tonnában kifejezhető eredményt ismer és ismer el, és józan mérlegeléssel kell keresnünk, megtalálnunk azokat a gyártmányokat, amelyek kg-os tételben gyártva jobban szaporítják a nemzeti jövedelmet, mint a rúdvas tonnái, sőt ezer tonnái. Példaképpen a 3x0,003 mm szelvényű per­malloy-szalag adatait említhetem. Tonnájának kereskedelmi ára 40 000 tonna hengerelt rúdvas árával egyenlő, de amíg a rúdvas értékének kereken 60%-a fémérték és csak kb. 10%-a munkabér, a permalloy-szalag árában a fém 1%-nál is kevesebb, a munkabér pedig kb. 60%. E szerint egy tonna ilyen permalloy­szalag termelése a nemzeti jövedelemben akkora összeggel jelentkezik, mint 240 000 tonna rúdvas gyártása. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy szereljük le vasiparunkat és termeljünk néhány tonna permalloy-szalagot, csak arra utalok, hogy az ipar fejlesztése nem egyértelmű­­ a gyártmányok mennyiségének szakadatlan növelésével, főleg akkor nem, ha ezeket a gyártmányokat, példáud

Next