A MTA MŰSZAKI TUDOMÁNYOK OSZTÁLYÁNAK KÖZLEMÉNYEI 22. KÖTET (1958)
22. kötet / 1-3. szám - ZOLNAY LÁSZLÓ: Vízművek a magyar középkorban
ZOLNAY LÁSZLÓ Az elmúlt évtizedekben, épületalapozásokkor, útépítések alkalmával, vízcső- és csatornafektetések során, szerte az országban, ismételten felszínre kerültek cserépből, fából, ólomból készült régi vízvezeték-maradványok. E leletek legtöbbjének még a szakkutatók sem tulajdonítottak kellő művelődéstörténeti fontosságot. Kiemelésük sem régészeti szempontok figyelembevételével történt [4] s legtöbbször csak egy-egy, önmagában vajmi keveset mondó, csőelem került be a múzeumok raktárába. A cserépcsövek korhatározásával is bajok voltak. A rómaiak, gravitációs vezetékeiknél, állandóan alkalmazták—VITRUVIUS törvénye szerint — a cserépcsöveket, de a századforduló kutatói még azt sem tudták biztosan, hogy a ma már hitelesen középkorinak bizonyut „rejtélyes" bélyegű, XV. századi grafitos vízvezetékcsövek: nem okoriak-e? [5] így azután érthető, miért nincsenek az egyes vezeték-szakaszokról térképeink, miért nem jegyezték fel a csőelemek típusait, a vezetékek lejtésirányát, a takarás mélységét. A drágább fémekből — bronz, ólom — készült vízvezetékelemeket olyannyira fosztogatták, hogy például 1702-ben és 1828-ban Buda városának éjjel-nappal őriztetnie kellett a svábhegyi forrásokból a Várba vezető földalatti csővezetéket. De még az értékes fémanyag másképp is kelendő : 1828-ban maga Buda városa árverezi el régi ólomcsöveit ; akkor, amikor új öntöttvas csővezetéket fektet le [6], így tehát a régészeti érdeklődés hiánya, és a tárgyi anyag megsemmisülése is hozzájárul az emlékek pusztulásához. Tárgyunk elhanyagolása azonban nem csupán a hazai, hanem részint a külföldi irodalomra is jellemző. KÖNYÖKI József régi monográfiája (A középkori várak, 277. lap) hazai váraink közül mindössze Bozók, Vágbeszterce és Vöröskő vízvezetékéről emlékezik meg. VIOLLET LE DUC is főként csak a házépületekkel kapcsolatos vízművi berendezésekről emlékezik meg. FELDHAUS technikatörténeti munkái [7] pedig — a középkort szinte mérföldes csizmákkal lépik át — s az ókori vízvezetékek után első európai vízvezetékként ismételten, csupán XIV. Lajos versaillesi vascsővezetékeit emlegetik. És noha bizonyos az, hogy a középkor embere, ezeresztendős hanyatlás után, csak a XV. századra közelíti meg az ókor technikai fejlettségét (amelyet azonban egyidejűleg már meg is halad; elég csupán arra gondolnunk, hogy a krétai Knossos-palotának már négyezer évvel ezelőtt volt vízvezetéke s a császárkori Róma naponta kétannyi vizet fogyasztott, mint Budapest 1952-ben) [8], a középkor eredményei sem jelentéktelenek. Okleveleink, krónikáink, egyszóval diplomatikai emlékeink, a régészetiekkel egybehangzó módon, a középkori vízműveknek — tehát nem ciszternáknak és kutaknak! — két rendszerét ismerik : a gravitációs és a vízemelő géppel hajtott vízvezetékeket. Az elsőnek, amelyet már az ókor jól ismert, energiaforrása a víz gravitációja, a másiké a gép, a taposómalom. Az előbbi — a gravitációs erőnél fogva — magasabban fekvő források vizét vezeti alacsonyabban fekvő csorgókhoz, az utóbbi pedig a mélyen fekvő forrás, vagy a folyó vizét magasabb