Demokrata, 1995. október-december (2. évfolyam, 40-52. szám)

1995-10-05 / 40. szám

2 AKTUÁLIS Nincs idő Az SZDSZ katasztrófa felé sodorja az országot Ha valakinek voltak illúziói arról, hogy a kormánykoalíció válsága megold­ható, mára elvetheti azokat. Azt azonban valószínűleg kevesen gondolták végig, milyen veszélyekkel kell szembenéznünk. Horn Gyulát teljes meghátrálásra kény­szerítette a láthatatlan, de nagyon is léte­ző hadait zseniálisan vezérlő Pető Iván. A sokadszor megalázott miniszterelnök mindent visszavont a kormány átalakítá­sára vonatkozó elképzeléseiből, amivel elismerte, hogy bár ő tölti be a kormány­fői tisztséget, igazából Pető Iván az úr. Magyarországon tehát liberális dikta­túra van, amelyet parlamentáris eszkö­zökkel, a nemzetközi pénzvilág nyomás­­gyakorlásával, a média által elbolondított tömegek manipulálásával, valamint pro­fesszionális titkosszolgálati munkával vezetett be egy szélsőséges és militáns baloldali bűnszövetkezet. (Ha valaki erősnek találja a szót, olvassa el az EGY HÉT rovatban ismertetett könyvet.) A történelem ismétli önmagát. Az MDF-korszakot megelőző őszirózsás forradalom után úgy tetszik, elérkeztünk a Tanácsköztársaság kikiáltásához is. Akárcsak 1919-ben, itt is egy a nemzet érdekénél „magasabb” érdek vezérli az ügynökcsapatot, amely kíméletlenül te­reli az ország tehetetlen és még mindig gyanútlan népét egy sötét végzet felé. Vegyük sorba a tényeket és a követ­kezményeket, hogy a fenti állítást ellen­őrizhessük. 1. A kormányzó koalíció megbukott. Ez az állítás azért igaz, mert ha a minisz­terelnök bejelentése ellenére sem képes keresztülvinni kormányátalakítási szán­dékait egy olyan társadalmi-gazdasági helyzetben, ahol a szociális robbanás kü­szöbön van, ahol a jelenlegi kormányzá­si gyakorlat egyre súlyosabb károkat okoz mind az országnak, mind a nagyob­bik kormánypártnak, abból az követke­zik, hogy a miniszterelnök nem ura a helyzetnek. Jogállamban ilyenkor le­mond a miniszterelnök, azaz megbukik a kormány. 2. A koalíció mégis marad. Kiszivár­gott hírek szerint az SZDSZ 24 szocialis­ta képviselő kiválásával zsarolja Horn Gyulát, aki, nem tudni mi okból, nem meri vagy nem tudja vállalni az önkéntes lemondást. 3. Ugyancsak kiszivárgott hírek sze­rint a szocialisták eredménytelenül ke­restek titkos kapcsolatot a KDNP-vel. Egyrészt azért, mert a KDNP képviselői számban nem érik el a 24 főt, másrészt azért, mert a polgári szövetséggel sarok­ba szorított KDNP számára ez az együtt­működés túl kockázatos lenne. 4. A még mindig 37 fős MDF-frakció képes lenne a liberálisaitól megtisztult MSZP-t az SZDSZ zsarolása alól föl­menteni. Ehhez azonban előbb az MDF- ben uralkodó liberális klikktől kéne a párt­nak megszabadulni. Csakhogy a Szabó— Kónya—Kulin-csapat sietve és kíméletle­nül irtja, üldözi mindazokat, akik az MDF liberálissá formálását akadályozzák. 5. A kiszámíthatatlan Torgyán a mai parlament politikai pokolgépe. Aki ar­ra kényszerül, hogy vele szövetkezzen, kitöltetlen csekket ír alá. A fentieket összegezve az a következ­tetés , hogy nincs demokratikus megol­dás a válságra. Az SZDSZ tovább fogja sanyargatni az ellenzéki segítségben hiá­ba reménykedő szocialista pártot, s ezzel a párton belül tovább növeli a feszültsé­get, amely az MSZP szétbomlásához ve­zet. Valahogy úgy, ahogy az MDF-ben történt. Pedig több demokratikus megoldás is volna. Az egyik az, ha az MSZP elkerül­hetetlenül bekövetkező bukása után egy már ma jól látható markáns jobboldali, konzervatív váltópárt venné át a kor­mányzást. Ilyen párt azonban nincs. A polgári szövetség három fő szervezője, Orbán Viktor, Szabó Iván és Surján László már a fáradságot sem veszik, hogy eltitkolják szándékaikat, s nyíltan beszélnek arról, hogy a három párt együttműködésének közös nevezője a li­beralizmus. Természetesen Orbán Viktor vezetésé­vel. Liberálisok szállták meg a politikai baloldalt, és liberálisok uralkodnak a po­litikai jobboldalon. A legnagyobb képvi­selőcsoporttal bíró MDF-et pedig a szó fizikai értelmében fölszeletelik. Most ép­pen Fekete György lépett ki a párt frakció­jából és a pártból, mert — őt idézem — „eredménytelenek maradtak a frakció belső életének demokratizálására tett kí­sérletei". Magyarul, a frakción belül dik­tatúra van. Természetesen liberális. Itt most nincs hely­e belső válságot részletesen ismertetni, inkább idézzünk egy olyan adatot, amelyet Szabó Iván nem engedett nyilvánosságra hozni. Az MDF által rendelt közvélemény-kutatás vizsgálta a pártok népszerűségét is. A vizsgálat mellékeredményeit ismertető Odescalchi Dániel azért nem közölte a sajtóval a lényeges adatokat, mert ezt megtiltották, ugyanis az MDF-re ma már csak a választók 4 százaléka szavazna! A csapdába csalt MDF előtt látszólag nincs alternatíva. Ha nem lép be a liberá­lis polgári szövetségbe, kiesik a parla­mentből, és marginalizálódik. Ha belép, Orbán Viktorék, azaz lényegében véve a háttérből mindezt irányító SZDSZ hatása alá kerül, így is, úgy is megszűnik. Ennek nagy jelentősége van. A parla­menti válságot ugyanis egy valóban konstruktív ellenzék az SZDSZ ellenében fel tudná oldani. Az MDF 37 és a KDNP 20 képviselője egy jó paktummal 1998- ig biztonságossá tudná tenni az MSZP kormányzását még erős kisebbségben is, ráadásul elérné, hogy az ellenzékbe ke­rült SZDSZ és a Fidesz tisztázza egy­máshoz való viszonyát. Ehhez azonban az kellene, hogy mind az MDF-ben, mind a KDNP-ben a kon­zervatívok a parlamenti praktikákon túl­tekintve meglássák, hogy a jelenlegi helyzet polgárháborúhoz vezet, amit már csak egy antiliberális koalícióval lehet el­hárítani, melyhez az első lépés a két kon­zervatív (testvér)párt szoros szövetsége, hiszen az MDF és a KDNP együtt még ma is erősebb a Fidesznél. A második lé­pés pedig az, hogy a kereszténydemokra­­ta-keresztényszociális programot meg­hirdető párt kettős tárgyalásokat kezd az MSZP-vel. Ha ugyanis nem lesz választási lehető­ség a lakosság előtt, a demokrácia meg­bukik. Akár úgy, hogy a liberális bal helyett li­berális „közepet" választani nem akaró polgár tehetetlenségében megtagadja a vá­lasztást, akár úgy, hogy Torgyánt favori­zálja, akár úgy, hogy a lakossági elégedet­lenséget kifejező utcai tüntetéseket provo­kációk érik. Az október 22-ére tér- 3 Demokrata 1995/40

Next