Magyar Fórum, 1989. október-december (1. évfolyam, 1-9. szám)

1989-10-21 / 1. szám

­ Miért szükséges az iskolaszék? Tanácskozás Abonyban „Évtizedeken keresztül az MSZMP hatás­köri listája érvényesült az iskola­­igazgatók, intézményvezetők kinevezé­sénél. A pályázati rendszer bevezetése után sem változott a helyzet. Az MSZMP támogatását élvező önjelölt pályázókat egy demokratikus választásokhoz nem szokott tantestület elfogadta, a tanácstes­tület pedig jóváhagyta kinevezésüket. Minden esetben a ceglédi járási hivatalok döntöttek a háttérben.” (A Magyar De­mokrata Fórum és a Pedagógusok Szak­­szervezete helyi csoportjának közös mun­katervéből). A művelődési ház nagytermében van ugyan egy két üres szék, de a felszólalók - egykori néptanítók, pesti oktatásku­tatók, érdeklődő MDF tagok - majd mindegyike olyan gondolatoknak ad han­got, amelyek megtöltik a teret. A peda­gógusok jelenlétének hiánya mégis fáj­dalmas. Elvégre itt róluk van szó: az ügy, amelyért egynéhány helyi tanár és tanító összefogott, mindenki számára fontos, a választott megközelítési mód pedig eny­hén szólva is formabontónak számít. A község pedagógus társadalmának talán a harmada sincs jelen. Többen a félelemről beszélnek. Tóth Imre hajdani néptanító a kontraszelekciót emlegeti, ha országos valósult meg belőle...Rút üzem lett az iskolából. Elkülönült a fenntartás és a szakmai irányítás. Az iskola és a társada­lom között lényegében nincs kapcsolat. A társadalmat hivatalosan még mindig a tanács VB és az MSzMP „képviseli”. (A felszólalás elhangzásának időpontjában még ez létezett.) Az iskolában folyó mun­ka társadalmi megítélésére nincs megfe­lelő lehetőség: mindenki kívülről látja és rosszul ítéli meg. Nő a pedagógus és nem pedagógus társadalom közötti el­lentét.” Ez a már már teljes elidegenedés iskola és helyi társadalom viszonyában az egyik oka az előbb felsorolt bajoknak. A társadalmi ellenőrzés, a helyi társadalom igényeinek, szempontjainak, hagyomá­nyainak az iskola mindennapi életébe való beépülése tehetné a mai iskolát végre szerves részévé a helyi közösségek­nek. Fel kellene eleveníteni néhány ha­gyományt. A XVI-XVIII. századi erdélyi protestáns egyházak iskolaszervező mun­kásságát élővé kellene tenni, az eötvösi 1868 as törvény szellemét és más, XX. századi magyar hagyományokat is meg kellene ismertetni. A szerveződő iskola­székeknek ez lehetne az erkölcsi tá­masztéka, megnőtt pedagógusok szakmai hozzáérté­sükkel képesek volnának meggyőzni a szülőket saját nevelői igazukról. Jellemző mai viszonyainkra, hogy az abonyiak kezdeményezését szinte a mi­nisztériumnak kellett - természetesen a szervezőkkel egyetemben - megvédenie a községi és megyei szakigazgatási szer­vek enyhén szólva is időhúzó taktikájával szemben. Végül a minisztériumi külön engedély adott zöld utat a szervezésnek. A helyi tanácstestület decemberben dönt a hogyan tovább­ról. A fórumon egy idős hölgy arról be­szélt, hogy ő nem érti a pedagógusokat: hónapok óta sztrájkot emlegetnek, szak­mai presztízsnövekedést szeretnének, noha „fél országra való analfabétát nevel­tek negyven esztendő alatt. Márpedig ezért nemigen jár fizetésemelés...” Skul­­téty Sándor néptanító - ő nevezte így magát - szerint az iskolaszék, ahogy egy­koron, most sem tűrné meg a tanári felké­születlenséget: segítene visszaadni az iskola és így a pedagógusok rangját is. Balázsi Tibor Hogyan? Paskai bíboros „kivárás nélküli” támogatást sürgetett a magyarországi reformoknak, olvastuk az október 14 ei Népszabadságban. A magyar katolikus egyház feje több nyilatkozatába is belefoglalta: Egyesült Államok beli útja elsősorban egyházi szolgálat. Ez a sü­rgetés azonban a legközvetlenebb politikai beleszólás. Nehéz elhárítani a gyanút, hogy nem éppen maga a kormány kérte vajon meg a bíborost, szóljon már egy két jó szót a gyors segítség érdekében? Ebben önmagában nincs semmi kivetnivaló. Amíg Magyarország független állam volt, a bíboros hercegprímás az államhatalomhoz tartozott. Most azonban más a helyzet. Az állam és az egyház között még éppenhogy csak elkezdődött a viszonyok tisztázása, és a nemzet válaszút előtt áll: az a kérdés, sikerül e új rendet teremteni, békés módon eljutni a szabad választásokig, amelyeknek eredményeképpen az állam és az egyház viszonya is „újragombolódik”. A kivárás nélküli támogatásra most elsősorban a kormánynak van szüksége, hogy ki tudja fizetni a kamatokat és ne kelljen csődöt jelentenie. Megértjük, hogy a hercegprímás ebben segít a vezetésnek. De kétségeink is vannak. A kivárás nélküli támogatás azt jelenti, hogy ez a kormány felveszi az újabb hiteleket, a következő meg majd visszafizeti. Nagyobb körültekintésről tanúskodott volna, ha a hercegprímás a demokratikus folyamatok elősegítésével arányos támogatás mellett kardoskodik. Mint például Brezinski. Ez az azelőtt oly sokszor méltatlanul gyanúba kevert politikus ugyanennek a Népszabadság számnak a tanúsága szerint óvott a „sietős tőkeátnyomástól”, attól, hogy kapkodó segélyekkel a Kelet kommunista elitjét segítsék meg, amely csak kozmetikai változásokat akar. Berzinski megválogatáson nyugvó politikát javasol, a hercegprímás kivárás nélküli hiteleket sürget. Hogy van ez? Ez van. (Kanyó Ferenc felvétele) Gondolatok a gazdaságról Tragikus közhelyként hang­zik, hogy a korábbi gazdaság­­irányítási rendszer tönkretette az országot. Mérhetetlenül el­­adósodtunk, rohamosan nő az infláció, s a reformjelszavakkal fellépő kormányzat stabilizációs kísérletei rendre csődöt monda­nak. Az ellenzéki szervezetek, pártok ugyanakkor nem tudnak olyan programmal előállni, amely üdvözítő megoldást kí­nálna, mert józan fejjel aligha hihető, hogy van ilyen. Dr. Bod Péter Ákos közgazdász kandi­dátussal, aki a gazdasági prog­ramtervezet kidolgozásában részt vállalt, arról beszélget­tünk, hogy milyen lehetőségünk nyílik a válság túlélésére? - A gazdaság válságban van, s ne­künk erre a kihívásra kell vála­szolnunk. A szakértői csopor­tunk egy olyan 1-3 évre szóló, tehát rövidtávú programot dol­gozott ki, amelynek segítségé­vel az összeomlás elkerülhető; emellett azonban egy távlatokat nyitó programra is szükség van, mert a válság nemcsak abból áll, hogy eladósodtunk, nagy az infláció, eladhatatlan terméke­ket gyártunk és így tovább; de emögött ott áll a leromlott lakásállomány, út- és telefon­­hálózat, a düledező iskolák, a beteg egészségügy. Ez az ország már minden tartalékát felélte, tehát erőforrásait fel kell tölte­nie. - Milyen szellemi és anyagi erőket lehet mozgásba hozni egy kimerült, elszegényedett országban? - Véleményünk szerint csak egy olyan mozgalom válhat a társadalmi fejlődés motorjává, amely ma jelentős energiákat tud felszabadítani. Lehet hogy külföldi partnereink jóindula­­túak, segítőkészek, de erre nem lehet programot építeni. Mi arra számítunk, hogy a kisebb kö­zösségekben felélednek a szunnyadó energiák, ha megte­remtjük a helyi önigazgatást, ha az emberek maguk gazdálkod­hatnak az adóból befolyt pén­zükkel, maguk választhatják meg helyi képviselőiket, akiket beszámoltathatnak munkájuk­ról, s a parlamenti képviselőkön keresztül ellenőrizhetik a kor­mány munkáját. Komoly erőfor­rás rejlik a magánvállalkozások­ban is. A gazdaságban a cél vi­lágos: olyan piacgazdaságra van szükség, ahol a tulajdonnal ren­delkező emberek vállalkoznak, s a piacon - s nem az államon - keresztül érvényesítik tudásu­kat, rátermettségüket. Azt mások is vallják, hogy piacgaz­daságra szükség van, a mi véle­ményünk abban különbözik más szervezetekétől, hogy szerin­tünk egy ország akkor erős, ha erős középosztálya, széles tulaj­donosi rétege van. Nem azt szeretnénk, ha tucatnyi szuper­gazdag vállalkozó és milliós proletariátus alkotná a társadal­mat, mert ez leblokkolja az erő­ket. Az általunk elképzelt társa­dalomban az emberek anyagi biztonságban élnek, ismerik jogaikat, saját és szűkebb kö­zösségük ügyeit maguk intézik, s nem szorulnak az állam gyá­­molítására, de nem is akarnak elveszni egy arcnélküli szerve­zetben. - Bármily vonzó legyen is egy program, ha az ígéretekre nincs kellő garancia, nehezen képzelhető, hogy tömegeket tud megmozgatni.­­ A megvalósítás esélyei attól függnek, hogy kormánypárt leszünk-e, vagy ellenzék, utóbbi esetben természetesen kevesebb a lehetőségünk. Mindenesetre először is meg kell szabadítani a gazdaságot az inflációtól. Mert csökkenti az életszínvonalat, le­hetetlenné teszi az üzleti kalku­lációt, akadályozza a külföldi tőke beáramlását, elveszi a ked­vet a beruházástól. Az emberek attól félvén, hogy az infláció felfalja a vagyonukat, milliár­­dokat költenek el - sokszor ésszerűtlenül - Nyugaton. Ha tehát megállítjuk az inflációt, az már magában hordozza a kibon­takozás csíráját. Az inflációt azonban nem lehet állami ár- és bérpolitikával visszaszorítani, ezt már tudjuk; az ésszerű az, ha az okokat szüntetjük meg. A mi elemzéseink szerint az inflációt a kormányzati politika gerjesz­tette azzal, hogy finanszírozta a veszteséges termelést. Az állami költségvetésnek csaknem egy­­harmadát a vállalatoknak nyúj­tott támogatások emésztették fel. Lényeges garancia, hogy a vállalkozások fellendülnek, ha a jelenlegi igen magas kamatokat csökkentjük, s ezzel egyúttal az infláció is mérséklődik.­­ Ez is olyan program, amely szinte valamennyi ellenzéki szervezet elképzelései között szerepel: tulajdonosokat kell találni a gazdaságban, a vállala­tokat magánkézbe kell adni, vissza kell adni a földet a gaz­dáknak. Miben különbözik az Önök programja a többiekétől? - Mi nem egy holnap beveze­tendő, egyszeri reformban gon­dolkodunk, erre jó példa az ag­rárprogramunk. Ha egy termelő­­szövetkezet jól működik, nyere­séget tud fizetni a tagoknak, ak­kor a mi elképzelésünk szerint a tagok nem fogják kivenni a szö­vetkezetből a földjüket. Ha viszont úgy látják, hogy önálló farmerként többre jutnak, akkor lehetőségük van földhöz jutni. Kényszerről azonban szó sincs. Más a helyzet az iparban, mert itt programozott reprivati­­zálásra van szükség: meg kell hirdetni az eladandó vállalato­kat, versenyeztetni kell a vállal­kozókat, s az legyen az új tulaj­donos, aki a legtöbbet ígéri. Itt azonban erős társadalmi ellen­őrzésre van szükség, hogy a nemzeti értéket ne lehessen el­kótyavetyélni, az új tulajdonos legalább egy ideig garantálja a foglalkoztatást, s a leendő tulaj­donosok - részvényesek - kö­zött előnyben legyenek az ott dolgozók. - A válságból csak úgy lábal­hatunk ki, hogy az ipar szerke­zetét radikálisan módosítjuk, különben a veszteségek nem csökkennek, továbbra is eladha­tatlan termékeket termelünk. Ez pedig szinte biztos, hogy együtt jár a munkanélküliséggel. Vál­lalja ezt a népszerűtlen intézke­dést a gazdasági program?­­ A veszteséges termeléstől többféle módon lehet megsza­badulni. Elsőként azt kell meg­vizsgálni, hogy mi az oka a veszteségnek. Ha egy üzem azért nem működik, mert rossz a vezetés, akkor a vezetőktől kell megszabadulni. Ha még ezek után sem eredményes a vállalat, az nem azt jelenti, hogy nincs jövője. Mert lehet, hogy ha egy külföldi cég megveszi, átszer­vezi, korszerűsíti a termelést, saját márkanevét adja a termé­kekhez, jövedelmezővé teheti a vállalkozást. Természetesen, ha kifogyott az urán, a szén, nem szabad azzal áltatni a bánya dolgozóit, hogy szükség van a munkájuk­ra. Az emberek nem fogják azt várni, hogy még 10-20 évig el­tartsák őket. Azt viszont nem tűrik, hogy a hibás döntésekért nekik nyújtsák be a számlát, mi­után a felelősök magasnyug­díjjal elszeleltek. Ha valaki azt mondja, hogy bezárom a bányát, mondja azt is, hogy átképzési támogatást adok, vállalkozási vagy újrakezdési hitelt nyújtok, odacsalogatom a külföldi tőkét, új munkahelyet kínálok a közel­ben. S ha valaki el akar költözni, ahhoz is kölcsönt kell kapnia, és csak a legvégső esetben legyen kénytelen a munkanélküli se­gélyből élni.­­ Bár nem beszélhetünk tö­meges munkanélküliségről, egyre többen élnek a szegény­ségi küszöb alatt, s a lecsúszás veszélye azokra is leselkedik, akik ma még viszonylag elfo­gadható módon tudnak megélni jövedelmükből. Velük, a nyug­díjasokkal, a pályakezdőkkel, akiknek szinte lehetetlen lakás­hoz jutni, mi lesz?­­ Az elszegényedés elsősor­ban a nyugdíjasokat fenyegeti, a magas infláció miatt. A kor­mány legfeljebb a legszegé­nyebbeket tudja támogatni, de az infláció lassan a középnyug­díjasok jövedelmét is felfalja. Ezért, ha sikerül az inflációt megfékeznünk, egyidejűleg a nyugdíjak, és általában a jöve­delmek értékvesztését is meg tudjuk akadályozni. A fiatalok helyzete eltérő, ők azért vannak lehetetlen helyzetben, mert nincs lakásuk, alacsonyak a kezdő fizetések. A mi elképze­léseink szerint kedvezményes kölcsön nyújtásával kell segí­teni nekik, s nem ingyenes tá­mogatással. Az csak az inflációt növeli. Finnországban például a pályakezdők egy nagy összeget kapnak, ebből továbbtanulhat­nak, lakást vehetnek, s akkor fizetik vissza, ha munkába áll­nak. A kölcsön tehát vissza­áramlik a gazdaságba, nem nö­veli az inflációt, s ésszerű fo­gyasztói magatartásra ösztönzi a fiatalt. Ha én most lennék fiatal, kevéske pénzemen motort, vagy videót vennék, mert a lakás elér­hetetlen. Ha viszont egy na­gyobb összeget kapnék kölcsön, tervezhetném a jövőmet, s ami nem lényegtelen, ide lennék kötve. Intő példa: a nyolcvanas években 700 ezer ember - több­nyire fiatal - hagyta el Lengyel­­országot. A legnehezebb helyzetben azonban a képzetlen emberek vannak, őket a munkanélküliség aránytalanul sújtja. Ezért tartjuk lényegesnek, hogy az oktatás legyen stratégiai ágazat, mert képzetlen emberekkel nem lehet se demokráciát, se modern gaz­daságot működtetni. Az okta­tásra áldozni kell, s ez nem fog­ja romokba dönteni a költségve­tést. Ha volt pénzünk Tengizre, a Duna elrekesztésére, lesz az oktatásra is. Szégyen, hogy Eu­rópában az utolsó előtti helyen állunk az egyetemisták, főisko­lások arányát tekintve! Kmety Attila

Next