Magyar Fórum, 2004. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)

2004-01-08 / 1. szám

2004. január 8. Magyar FőriíM l­ nyomó részben a zsidó demokratikus ellenzé­ket megfigyeltető zsidó vezetők szolgáltatták. Ezért volt szükség arra, ezt a helyzetet elfe­dendő, hogy a rendszerváltás előtti időkben, a hetvenes évek végétől kezdve felerősödjék - látszólag üldözés közben - a demokratikus el­lenzék tevékenysége és bizonyítást nyerjen, hogy a magyar zsidóság szemben áll a Kádár­rendszerrel, sőt annak áldozata. A KGB által említett pozíciókat, és különösen a sajtó és té­vé irányítását csak így lehetett megtartani, és csak így volt lehetséges, hogy minden rend­szerváltó pártból - az SZDSZ-t kivéve - ki­szorultak a nem zsidó elemek, akár mint reformkommunisták, akár mint szélsőséges nacionalisták. Miért is lett annyira fontos a nacionalizmus minden formája elleni küzde­lem oly hirtelen? Az az ár, amely ma tetőzik kormányban, in­tézmények élén, sajtóban és tévékben, ennek a Mitrohin által bemutatott állapotnak a kö­vetkezménye, s ezért kell minden évben két­nyelvű könyvet kiadni az antiszemita közbeszédről. Észre venni se merje senki a ha­talom mai eloszlását, a tényeket. 2003-ban pe­dig az derült ki, hogy a Fidesz nem veszi észre ezt, mert nem akarja észrevenni, és ehelyett pótcselekvésbe menekül: kereszteket állíttat adventkor és szentkoronázik, s Erdélybe jár nagyokat mondani. Ennek a pozícióeloszlásnak ugyanis nem szükségképpen kellene így lennie. Nem a rendszerváltásból, nem a demokráciából és még csak nem is a piacgazdaságból követke­zik a gyakorlati hatalom ilyen mértékű arány­talansága. Éppen fordítva: a rendszerváltással az addig háttérbe szorítottak előrejutásának kellett volna bekövetkeznie. És a dolgok ilye­tén állásának felismeréséhez sem kell egy csöpp antiszemitizmus se, csupán egy kis igazságérzet és méltányosság. Hiszen ez, tet­szik vagy nem tetszik, kontraszelekció. Ezt látjuk a Medgyessy-kormányon, nem mind­egyik tagja odavaló, ahol van, mindegyiknél volna tehetségesebb és tisztességesebb. Hát akkor mi tartja ott őket? Csak nem a régi ávó­­sok? A rendszerváltás után a privatizáció és an­nak lebonyolítása lett a legfontosabb tétel. Nyilvánvaló, hogy a Mitrohin által bemuta­tott helyzet vezetett oda, hogy ezt soha, egy percig sem adta ki a kezéből a fentebb lerajzolt kör. Óriási vagyonok keletkeztek, és irdatlan mennyiségű pénz került ki külföldre, off­shore cégekbe, majd tértek vissza külföldi tőkeként, amely újabb magyar vagyont vesz bagóért. Az ügyletekbe a különböző bűnöző csoportok, maffiák is beleszálltak. Sürgésü­­ket-forgásukat gyilkosságok és tömeggyilkos­ságok - pl. Aranykéz utca - jelzik. Ma pedig bankbotrányok, brókerbotrány és mindeze­ket elfedendő kormányzati falazás. Miután megvan nekik a pénz mellett a tájékoztatás és a kultúra, csupán a biztonság kedvéért és mintegy megszokásból üldözik a legfőbb ügyészt vagy a bankfelügyelet vezetőjét, s ha kell, a legfőbb bírót is. Játszanak. Mindez a nagy nyugati tőkés csoportok, bankok jóvá­hagyásával történik. Természetesen, hiszen a helyzet haszonélvezői. Mindez menetrend­­szerű. Ugyanígy az is, hogy akik pedig meg­próbálták ezt leleplezni, megállítani, vagy akárcsak halványan szóvá tenni, azok a saját táboruk és a gyarmatosító burzsoázia kereszt­tüzébe kerültek, szélsőségesek lettek, nacio­nalisták és antiszemiták. 2003-ra csak a Du­nai Vasmű elkótyavetyélése maradt, mert a Szerencsejáték Rt. eladása előtt, úgy látszik, egy pillanatra megtorpantak. Az MVM és Paks eladását pedig a baleset akadályozta meg, de lehet, hogy ezt is csak hátráltatja. Magyarország 2003-ban - bocsánat a kifeje­zésért! - büdössé vált, mert nincs benne tar­tás. Nincs önálló magyar politika. A kénhid­rogén első kieresztése még 2002-ben történt, amikor Medgyessy Péter december elsején el­ment Nastase román miniszterelnökkel koc­cintani a Kempinski szállodába azon a román nemzeti ünnepen, amelyet a románok Erdé­lyünk megszerzése alkalmából ülnek meg. Ennél orrfacsaróbb tettet magyar miniszter­­elnök még nem követett el. De nemcsak a tett, hanem a fogadtatása is szánalmas volt. Egy­két Magyar Nemzet-cikken - a Magyar Fóru­mot nem említem, természetesen - és egy-két halvány elhatárolódáson kívül, valamint né­hány száz elszánt ember tüntetésén kívül, akik között voltak odavezényelt provokáto­rok is, hogy hangoskodásukkal távol tartsák a maga méltóságára valamit adó közönséget, nem történt semmi. A Fidesz interpellált, az MDF, amely ebben az évben még közelebb dúlt a roggyant MSZP-hez, talán még annyit sem tett, csak morgolódott. A nemzet forra­dalom nélkül lenyelte a magyar önérzet arcul­­csapását. Az azonban, hogy erre a hazaáruló koccintásra nem verték szét a szállodával együtt a kormány intézményeit, nem kerget­ték el a Medgyessy-kormányt, nemcsak az év­tizedes, vagy több évtizedes liberális terror és a kereskedelmi tévék hatása és következmé­nye, hanem a mai, a 2003-as rendszerben ben­ne lévő tény is. A felháborodás elmaradása mutatta meg, hogy a Fidesz csak ellenzék, de nem nemzeti erő. Ha Orbán Viktor ez után a skandallum után, ami egyébként az általa kez­deményezett státustörvé­­y kiherélését is je­lentette, azon a hangon szólal meg, mint a két választási forduló közötti rö­vid időszakban, ha kimondja, amit egyébként nyilván lát, hogy a Medgyessy-kormány maga a nemzethalál, és utcára vezényli az akkor választási célból utcára vezényelt töme­geket­­ élvezve és használva a MIÉP teljes támogatását akkor ma nincs kormányon az MSZP-SZDSZ, és Med­gyessy hosszabb kényszersza­badságát tölti a Kajmán-szi-­­ geteken. Állapítsuk meg tár­gyilagosan: a magyarságnak 2003-ban minden oka meg­lett volna a fellázadásra és kormányának elkergetésére. A lázadást azonban sem Or­bán, sem a Fidesz, sem az a szabadkőműves társulat, ame­lyik Orbán mögött állva irá­nyít, nem vállalta, mert ez ti­los: egy az EU-ba készülődő, oda besuszterolandó leendő gyarmaton, amely már ekként, gyarmatként működik, az el­lenzék vezető ereje nem borít­hatja fel a rendszert, még akkor sem,ha ezt kívánja a nemzet ér­­deke, mert abban a pilanatban megszűnik kormányváro­mányosnak lenni. És minden ezzel járó privilégiumot vissza kell adnia. Például szélsőséges­nek minősítik. Ami a polgári körök szegénylegénykörökké átalakulását is eredményezheti. (Nem mintha a polgári köröket felverné most a pénz, java részük igazi lelkesedéssel teszi azt, amit tesz, a szegény­­legényszáms mellett azonban nehéz volna foly­tatni a „N­agy Orbán Viktor’’-kultuszt, mert üres hassal Orbán-himnuszt sem lehet énekelni.) Csakhogy a Kempinski-szállóban történtek után már annyira nyivánvalóvá vált a kormány nemzetellenessége, hogy csak azt kellett volna meggondolni, mikor a legalkalmasabb a pilla­nat. Mert a skandalum erre kínált alkalmat. Kö­zeletlen az athéni aláírás napja is. Jó-e a magyar­ságnak, ha az athéni aláírást ugyanaz a kéz teszi, amelyik poharat emelt Erdély elvesztésére, és most meg az ország végső gyarmatosítását jegy­zi vele. Ki nem tudta, hogy az athéni aláírás a magyar föld elvesztésével jár? Aki „a tőke sza­bad áramlásának fejezetét” letárgyalta és aláírta az unióval, az ne tudta volna? Nem, ezt nem egy miniszterelnöknek, aki rendkívüli és lényegbe­vágó információk özönét birtokolta és birtokol­ja, hanem egy átlagembernek, s egy újságokat és esetleg tanulmányokat olvasónak, mi több, egy vidéken járó embernek is tudnia lehetett és le­het ma is. Ez ma maga nemzeti tragédia. Ezt csak elhessenteni lehet, vagy kituszkolni a lelki­ismeretből, ehhez fogható súlyos kérdés nincs másik. Ennek nem ellentétele a 2006-os esetle­ges kormánycsere. 2006 ma tragikusan messze van 2003-tól. Nem három év, hanem egy másik halmazállapot választja el a két dátumot. Jó-e, ha úgy változik meg az élet hazánkban, hogy az a magyarság számára másod- vagy har­­madrendűséget hoz, és nem 25-30, hanem öt­tíz éven belül minden az idegeneké és a betele­pült zsidóságé lesz. Kétségtelen: két rossz kö­zött kellett volna választani az athéni aláírás belső lázadással, tüntetéses kormánybuktatás­sal való megakadályozásakor, és az ebből következő ideiglenes kimaradáskor. Esetleg megakadályozni az európai folyamatot, és ezzel kivívni a globalizátorok és a nagytőke haragját, de egyúttal tiszta levegőt teremteni az ország­ban és élvezni az európai népek tiszteletét, ame­lyek titkon talán várták is ezt az ellenállást. A kívülmaradásból számos nehézség követ­kezett volna. Sok mindenben szükséget szen­vedtünk volna. Egy életformaváltás minden nyűgét kellett volna ráhozni a magyarságra. Nélkülözni. Egy ideig. Kétségtelen, ez nagy kockázat lett volna. Csakhogy ezzel a nélkülö­zéssel nem a belépéssel járó bőség, jobblét állt szemben, hanem még nagyobb nélkülözések, amelyeket azonban idegen érdekekért szen­vedünk el, így rosszabb. 2004-ben nagy nél­külözések következnek és eladósodás, de­­ a Fidesz így számít - ezért csak a Medgyessy­­kormány lesz a felelős. Akármennyire ellen­szenves is ez a kisagyú ember, ez így igazságta­lan. Medgyessy és a Medgyessy-kormány nem egymaga felelős a 2006-ig bekövetkező romlásokért, pusztulásért, hanem azokkal együtt az, akik nem döntötték meg 2003-ban. Kétségtelenül velünk együtt is. Mi azonban a puszta létünkért küzdöttünk és küzdünk ma is. A Fidesz és Orbán nem ezt az utat válasz­totta, hanem a volt miniszterelnök különgépen utazott Athénba, és nem ment el arra a vacsorára, amit Medgyessy adott az alá­írás alkalmából. Ez azonban korlátozott mér­tékű hőstett. Kétezer-három feltárulása, hogy a kétpárt­­rendszer rossz, veszélyes a nemzeti létezésre. Mindkét „nagy párt”, ahogy előszeretettel jel­­lemeztetik magukat, csak azon a karámon be­lül akar mozogni, amelyet Izrael, az US­A és az Unió engedélyez, és csak retorikában külön­böznek. Ez az év, a maga történéseivel, törvé­nyeivel, szabályaival, amelyeket maga a meg­hozó sem tartott be, parancsaival, amelyek­nek senki sem engedelmeskedett, ahogy ez a végét járó rezsimek idején szokott lenni - lásd: a forradalom előtti Franciaország, a fel­bomló Osztrák-Magyar Monarchia, a Hitler előtti Németország - teljesen világossá tette, igaz, csak kevesek előtt, hogy ennyire rossz, korrupt, moslék, nyikhaj kormánya még ta­lán sohase volt ennek a nemzetnek, de ugyan­akkor azt is, hogy az ellenzék, ha ennél persze sokkal jobb emberekből áll is, nem egészen őszinte, és olyan szerepre nem vállalkozik, amelyik megterhelő, áldozatot kíván és eset­leg színpadi karrierje végét jelentheti. Ez pe­dig nagyobb baj, nemzetibb baj, mint ahogy ebből a könnyed hasonlatból kiderül. A magyar nemzet hivatott vezetőréteg nél­kül haldoklik. Talán éppen ez a haldoklás oka. 1945 után Rákosiék kiirtották a nemzet egy­kori történelmi vezető osztályát, amely termé­szetesen nem volt sem bűntelen, sem hibátlan, és talál arra is megérett, hogy egy jobb, új vezetőréteg váltsa fel. Rákosiék, a zsidó 19-es négyesfogat, a moszkoviták azonban bérletbe kapták az antiszemita Sztálintól a magyarsá­got, és a történelmi vezető osztály és a jól működő közigazgatás, az épen maradt népi kulturális önszerveződés helyébe a maguk gazembereit ültették, beemelve maguk közé népi pojácákat, akik a szegényparasztok, zsel­lérek és a városi proletárok hatalmát voltak hi­vatva jelképezni, természetesen minden gya­korlati hatalom nélkül. Nem is értették, mi történt körülöttük. Hittek. Utána Kádárék 1956 leverése után a még megmaradt népi, ple­bejus erőket, a népi önigazgatás sejtjeit és szi­geteit, a munkástanácsokat és a forradalmi bi­zottságokat, az utolsó reményt verték szét. Eszükben sem volt elitcserét végrehajtani. Át­mentették az ávót, a megviselt apparátust és küzdöttek a nacionalizmus ellen... Ugyanaz­zal a vaskézzel üldöztek mindent, ami magyar, mint Rákosiék. Mindenüvé a forradalom le­verése miatti rossz lelkiismeretűeket tették. A rossz lelkiismeret lett a legjobb ajánlólevél. A nyolcvanas évek végére mégis a népben, a kis­polgárságban, az értelmiségben, a beilleszke­dettekben és a kevésbé beilleszkedettekben, minden foglalkozási ág, szakma elhivatottjai­ban, a magukat komolyan vevő emberek felelősségérzetében mégis feléledt valami nemzeti, valami jobbat akarás, valami szép. A rendszerváltás előkészületi idején ez támadt fel, ez próbálta ki a saját hangját Lakiteleken és a Jurta Színházban. Ezt a hitből, reményből és jóhiszeműségből összeverődött szegényle­gény csapatot torkoltatták le, ezt begatyásítot­­ták az Aczél György-társulat pozícióban lévő elvtársainak hóna alól kikiabáló zsidó, a Bok­ros Lajos-féle demokratikus ellenzékiek. Ak­koriban még hű szövetségesük volt a Fidesz. A rendszerváltás azért bukott meg, mert a népi indulást, a nemzeti, keresztény és részben reformkommunista újat akarást, összességé­ben magyar demokráciát szétverték. Lénye­gében véve ugyanúgy és ugyanazok, mint 1945 után és 1956 után. A különbség annyi, hogy 1989 után nem akasztottak. 2003-ban efelől bizonyosodhatott meg, aki­nek van szeme a történelemhez. Most pedig az a legnagyobb baj, hogy mindennek pótlékaként, a magyar politikai homokozóban az engedélyezett játékokat ját­szó Fidesz maradt, amelynek legfőbb gondja, hogy az egykori nagy felindulásból még meg­maradt nemzeti radikalizmust szétverje. Úgy, ahogyan azt a nemzetközi erők, a globalizmus vezetői és Izrael parancsolja nekik. Antall József kétségtelen politikai tehetség volt, most azonban a nemzet nagy ászának azért van kijátszva, hogy ne lehessen szembe­nézni a tényekkel, s a nemzet egy olyan embert ismerjen el a rendszerváltás nemzeti mozgató­jának, aki minden volt, csak az nem. A nemzet és a nemzetért való gondolkodás, netán cse­lekvés módszeresen ki van fárasztva, sokan ha­mis bálványt imádnak. Minél kilátástalanabb a helyzet, annál több új, hamis bálvány kell. A hamis bálványnak mindig nemzetinek kell lennie. Ez a bálvánnyal fárasztás is ebben az esztendőben lett a legerőteljesebb. Ezenkívül a közvéleménynek felmutattak egy nagyon piszkos bankbotrányt, aminek nyo­mán az egész bankrendszert, illetve a korrupt vezetőségét ki lehetett volna ütni, de a kivizsgá­lás cinikusan még el sem kezdődött és az egész vizsgálatot átdobták a rendőrség kontra ügyész­ség sörmeccsére. Üldözik a legfőbb ügyészt meg a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének vezetőjét. A gyanúsítottakat óvadék ellenében szabadlábra helyezték, de előbb meghozták az óvadéktörvényt. Ki ne fáradna bele ebbe? Mindezek fényében a MIÉP-nek az a köte­lessége-nem programja, hanem kötelessége! -, hogy maradjon meg és erősödjék is meg. A MIÉP megmaradása a küzdelem folytatódá­sát jelenti, bármennyire fellengzősen hangzik is, a magyarság megmaradását. Képviselőket kell bejuttatnunk az Európai Parlamentbe és számottevő erővé kell válnunk, minden csa­lást megakadályozva 2006-ban. Mindezek „hogyan”-jára nézve, az újjáalakult MIÉP- elnökséggel megtárgyalva, egy következő dol­gozatban fogunk sort keríteni. A Fidesz is a bankárkaszt parancsainak végrehajtója

Next