Magyar Fórum, 2011. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

2011-07-07 / 27. szám

­ A kínai miniszterelnök, Ven Csia-pao ma­gyarországi látogatása, azzal a finom és ele­gáns utalással, hogy éppen itt, a szegről-vég­­ről rokonnak tartott nép hazájában, s az éppen az Európai Unió soros elnökének tisztét betöl­tő kormány kicsi országában kezdi meg euró­pai körútját már előbb is megérdemelte volna a méltatást és az elemzést. A megkötött egyez­mények és szándéknyilatkozatok, az ígéret a magyar kötvények vásárlására a kapcsolat gaz­dasági jelentőségét állítják előtérbe, pedig a kapcsolatok magasabb szintre emelése mé­lyebb politikai jelentőséget tartalmaz. Ezt jól jelzi az a bánatos aggályoskodás, amelyet a li­berális, a Nyugatra nyúló körök és pártjaik, sőt, sajnos még a kétharmados oldal egyes képviselői is meg-megpendítenek. Valami za­var van a megértésben. Némelyek mintha kihagynák a számítás­ból, hogy Kína már a globális világ számotte­vő része volt akkor is, amikor még saját magá­val küzdött és a piacfelosztás már akkor meg­történt, amikor még úgyszólván egyhangúan „kommunista Kínáról” szólt a mese. A fel­osztás szerint a világgazdaságba, beleértve a szovjet uralomból amerikai uralom alá helye­zett országokat is, az „ezer apró cikk” keres­kedelmet Kína kapja. Ebben elektronikai és más, nagy hozzáadott értékű termékek és ha­misított tornacipők egyaránt benne foglaltat­nak. Kína megkapta a kínai piacok létesítésé­nek jogát. A távol-keleti fél úgyszólván kizá­rólagos piacai a bruttó hazai össztermék kö­rén kívül léteztek, noha számon voltak tartva és adóztak is. A pénzügyi terjeszkedés, a nagy­ipari piacok és az itteni gyárak megszerzése, vagy leállítása, a globális nagy­ technika ipari és pénzügyi üzlete a Nyugaté, elsősorban Ame­rikáé lett. Ez nem magyar döntés volt, hanem a globális felek közti felosztás. Magyarorszá­gon mindez szembetűnően látszott már a ki­lencvenes évek elejétől fogva. Az államnak az első perctől fogva szüksége volt a kínai piacra, mert akármilyen kalandos úton került forga­lomba a kínai termék, olcsó volt és a kispénzű rétegek megnyugtatását szolgálta. Ezért a kínai piacok feletti politikai kapcso­lat korszakos jelentőségű. Az IMF-fel való gyöngéd szakítás feltétlenül szükséges volt hozzá. A kínai miniszterelnök nem jött volna ide, ha mi ma is az IMF járszalagján tipró­­dunk. Az 1982-ben Fekete János kettős állam­polgár - izraeli-magyar - nyélbeütött IMF csatlakozással kezdődő sötét korszakunknak van vége Ven Csia-pao látogatásával. Ezért sá­­pítoznak a liberálisok, és akik az eladósodás­ból éltek és gazdagodtak meg. Bánatuk érthe­tő: most van végük. Annak az egész, Aczél­ per demokratikus ellenzék, majd baloldali koalí­ció/ Leumi Hitelbank korszaknak, amelyben minden hatalom és minden pénz a felső tíz­ezer kezében összpontosult, a nép meg örült, ha olcsón hozzájutott valamihez a kínai pácon, most van vége. Nem a kínaiak parancsára, ha­nem a kínai kötvényvásárlási szándék magá­tól értetődő következményeként vesztették el minden hatalomba visszajutási esélyüket. Nagy fordulat ez tehát. A hatalmukat vesz­tetteknek és a még zsíros állásokba, amerikai professzorságokba, európai hivatalokba és bankokba, sőt a nemzeti bankóba szétszórt kasztnak nem maradt más ellenvetése, mint a Mennyei Béke terén történt egykori véreng­zés. Ezt még a rendszerváltás idején hajtotta végre Theng Sziao Ping, a Mao utáni hata­lombirtokos. Nem lehet, nem szabad pénzt elfogadni attól a hatalomtól, amely tankkal taposta szét az emberi jogokért küzdő diáksá­got - a liberalizmus kínai hajtását. Ezt a kétségtelenül borzalmas eseményt, ezt a könyörtelenséget és halálosztást még min­dig alaposan félreértelmezi a magyar közvéle­mény, mert még mindig tartja magát a hamis érvelés, amely szerint az emberi jogokról és kizárólag arról volt szó. A kommunista Kína zsarnoki kegyetlenséggel letaposta a szabad­ságjogokért síkraszálló kínai ifjúságát­­ural­ma fenntartása érdekében. Ez a magyarázat hamis. Volt ott szó termé­szetesen az emberi jogokról, a korlátlan egyé­ni szabadságról, a Nyugaton már megszokott szabadságnormákról, de alapjában Holly­woodról volt szó. Amerika eléggé csalárdul, mintegy megkerülve a megkötött egyezmé­nyeket, az amerikai életformát, a hedoniz­­must, az egyén korlátlan és felelőtlen szabad­ságának eszméjét és csábos zenéjét, sztárkul­tuszát, nemi eltévelyedéseit, egyszóval magát az euro-atlanti alkonyodást (Untergang) akar­ta Pekingbe telepíteni. Theng erre mondott nemet, kétségtelenül kegyetlenül. De az em­beri jogoknak itt vajmi kevés szerep jutott. Mert a hatalomról volt szó. Kína látta már, mekkora rombolást, bomlasztást végzett el az amerikai-hollywoodi életforma, az adott nemzet saját kultúrájától idegen tömegkultú­ra, szórakoztatóipart és ennek liberális irodal­mi, filmipari politikai kifejtése Európában és még az egykori ellenség, a sokkal zártabb éle­tű Japánban is. Ezért nem engedte meg, hogy a szabadságért rajongó, de tanulás vagy futás közben fülhallgatón amerikai zenétől elélve­ző kínaiak elszaporodjanak és az állandó láza­dás, destrukció szellemét becsempésszék Kí­nába. Kínának kínainak kell maradni, mert a történelme nem az egóra, hanem a kollektivi­tásra épül. Minden kínai felelős minden kí­naiért, még akkor is­, ha alig értik egymás táj­szólását és különös kegyetlenséggel tudják el­metszeni egymás torkát. A Mennyei Béke terén Thengnek volt igaza és Kína mai ereje, hatalma, hatalmas felvirág­zása abból lett, hogy Mao Ce-tung és a négyek bandájának végzetes elfajulása, az ésszerűtlen kulturális forradalom után a behatoló ameri­kai elfajulást is meg tudta akadályozni. Magyarországon azonban még a jobb fülek­ben is benne maradt az az emberjogi maszlag, amellyel a megtörtént borzalom után világ­szerte számon kérik az emberi jogokat Kínán. Alig volt tárgyalás azóta távol-kelet és távol­nyugat között, no meg persze a magyar ballib­eralizmus uralma alatt, amikor nem az embe­ri jogok számonkérésével foglalkoztak volna a tárgyalások utáni sajtóértekezleten. Miköz­ben a kínaiak szokásosan csak mosolyogtak. Mert ugyanakkor, különösen az utóbbi évek­ben, amióta Kína gazdasági és pénzügyi nagy­hatalommá nőtt, miközben a tárgyalásokon csak és kizárólag a pénzről volt szó, közelebb­ről, hogy mennyi amerikai állampapírt vásá­rol a gazdagabb kínai fél, hogy fennmaradjon az amerikai életforma. Furcsa dolgok ezek. A fülbemászó tam-tam zenével és sokszor zseniális előadókkal, re­kedt trombitásokkal szemben, akik ellen ter­mészetesen semmi kifogásunk nincs, ha nem képeznek politika hódító cikket, fegyvert ne­tán, azok fújják az emberjogi nótát, akik bru­tális válságba szorították Dél-Amerika nagy ré­szét, felszabadítás helyett meghódították Kö­­zép-Európát, milliókat kényszerítve tengődő életformára, amely az éhezés egyik formája és halált hoz a nemzetre, azok játsszák ki ezt az emberjogi kártyát, akik saját elnöküket nyír­ták ki máig tisztázatlan körülmények között, és akik megrendezték a WTC-tornyok lerob­bantását, hogy háborút robanthassanak ki a sértettség állapotából. Nem kell a szavakkal játszani. Nagyhatal­maknak nincs emberjogi kiterjedésük, mert nem lehet. Birodalom és emberjogi kiterjedés önmagában való ellentmondás. Mindegyik nagyhatalom csak a másikat tudja vádolni az emberi jogok megsértésével, ha a birodalom érdeke úgy kívánja. Ezért lökték ki az emberjogi keljfeljancsi­­kat az utcára és a kínai követség elé tüntetni a tibeti elnyomás és a régen halott Theng Sziao Ping ellen, mert másképpen már a régi SZDSZ-uralmat, liberalizmust és New York-i emberjogi üzletelést nem lehetett visszakép­zelni Budapestre.. O, mily szép idők voltak, amikor bőséges tálalásban lehetett sajnáltat­­ni a szabadságot, amint a tank el­tapossa az élő embert, amint azt tette 1956-ban is Budapest szétlövésével­­ Eisenhower elnök sajnálkozó hozzájárulásával, amelyet egyébként a zsidó rabbik szedtek ki belőle. Sajnálatos, de ugyanakkor mélyen jellemző is, hogy több ezoldali elemző, megszólaló, új­ságíró sem képes a tartós liberális nyomás alól felszabadítani magát és a Mennyei Béke terén történtek miatt aggályosnak tartja a kommu­nista Kínával való barátkozást, de legalábbis kötelességének érzi a felemlítését. Ahelyett, hogy megállapítaná: nyertünk végre legalább egy csatát és egy lépéssel közelebb kerültünk a rendszerváltáshoz. Tudomásul kell venni, hogy Kínában ugyan a kommunista párt a legfőbb hatalom birtokosa, de Kína már nem csak kommunista ország, hanem kapitalista nagyhatalom is, és a kommunizmus exportjá­ra semmilyen módon nem törekszik. Azt vi­szont ma sem engedi meg, hogy diszkózenés ügynököket építsen be városaiba az a másik nagyhatalom, amelyik ma már neki van el­­adósodva. Még ha annak pillanatnyilag még sokkal nagyobb a katonai ereje, de ahhoz már régen nem elég, hogy háborút indítson ellene. Ezért próbálkozott a behatolással. Örülhetünk tehát a kormány megtervezett, nyílt kínai nyitásának, mert ez egyúttal a pi­ros lap felmutatását is jelenti a liberális, koz­mopolita kispályásoknak, akik eddig nagypá­lyán játszottak és „oxfordokkal” rugdosták a gólokat a magyar kapuba. A magyar szociál­­liberális hatalom húsz éve New Yorkhoz van láncolva, Kínában eddig egy Surányi-féle bankár sem tett látogatást. Ulgáriában pesti, Dohány utcai vendégprofesszor sincs, tehát a félig elvágott köldökzsinórt jelenti a kínai kapcsolat, (Szilvásy már vád alatt, a Gyur­­csány-rész még nincs lenyisszantva) pontosab­ban azt, hogy Keletről is áramlik már életnedv, oxigén a magyar magzatba. Ez a bajuk nekik. S ha nekik ez a bajuk, nekünk a fejünk se fájjon. Csu­ba Sili­m Történelemhamisítás Kína és mi A kínai fejlesztésű szupervonat, ami a leggyorsabb hagyományos pályán közlekedő vasúti szerelvény lett 350 kilométeres átlagsebességgel. A próbaidőszak alatt 416 kilométeres sebességet értek el, ami majdnem megközelítette a szintén rekorder kínai mág­nesvasút sebességét. Magyar Fórum 2011. július 7.

Next